Természetfacilitátor képzés (120 óra, 4 modul) – 2021

Mi hívta életre a képzést?

Az ökopszichológia szerint az emberi psziché jólléte és a természet, bolygónk jólléte kölcsönösen összefügg, kapcsolódik egymáshoz. Az ökológiai krízis és az emberi psziché zavarai összefüggésben lehetnek ennek a természetes kapcsolatnak a megszakadásával. Gyógyulásunk, EGÉSZségünk kulcsa pedig az újrakapcsolódásban rejlik. Continue reading “Természetfacilitátor képzés (120 óra, 4 modul) – 2021”

Ökopszichológiai fókuszok: A kategórián túl az egyediség

A fotó forrása: http://thebdi.org/2018/03/31/bird-ringing-report-paardeberg-2018-03-28/

Biológus hallgatóként, gerinctelen állatrendszertan gyakorlatokon, különböző tengeri szivacs- és korallvázak közepette azon gondolkodtam, hogy egy-egy példány alapján hogyan is lehetne felismerni egy fajt? Hiszen itt egyedi vázakról beszélünk, amelyek egyedi módon ágaznak el, és ezen elágazások száma is egyedi – s az a végállapot (vagy inkább megszakított fejlődés), amit mi itt a padon látunk, számos tényező összjátékának eredménye.

Gerinces állattan gyakorlatokon a preparált halak vagy hüllők kapcsán  ugyanez a dilemma foglalkoztatott. Vizsgára készülve, a mindennapjainktól oly idegen csoportok kapcsán a fogódzóink is meglehetősen siralmasak voltak: “Aminek az üvegén van egy piros filccel rajzolt kis x, az a garda.” Vagy épp:  “Az, amiből le van törve egy darab, az a nagy mészszivacs.”

Na, de milyen lehet a többi nagy mészszivacs telep? Miben hasonlítanak ezek egymásra, s főleg miben különböznek a rokon fajoktól? Hiszen ezek a hasonlóságok lennének a faji bélyegek, és nem az az egyedi sérülés a vázon, amivel mi ott és akkor egyedül találkoztunk.

A terepgyakorlatok segítettek túllendülni ezen a fázison, s később, már “vérbiológusként”, nem szöszöltünk olyan apróságokkal, hogy ezek a fránya széncinegék nem teljesen egyformák. Megvolt rá a kategóriánk (széncinege), s a többi szót sem érdemelt.

Amit biztosan elsajátítottam az egyetemen, az az a viszonyulásmód volt, hogy az egyeddel törődni érzelgősségre vall, hiszen az evolúció szempontjából ezek csupán behelyettesíthető részek, a populációkért aggódni viszont már szakmai. Dühöngeni és embergyűlölni is szakmai, mert emögött jól el lehet bújtatni a pusztítás miatt érzett fájdalmat. Ennél már csak az vérprofibb, ha statisztikákkal kevert előadásunkkal a bakancsos terepbiológus rendezvényeken sikerül megnevettetni a közönséget valami antropomorfizmus-gyanús példával.

Annyi fájdalom van ebben a szakmában, annyi trauma! Amikor alkohol tartalmú eppendorf-csövecskékbe gyömöszölöm a rovarlárvákat, amikor ezeket később mikroszkóp alatt kipreparálom és meghatározom, amikor ugyanitt gyönyörködöm a színükben, apró elemekből felépített vázukban, amikor elhullott madarakat szedek össze terepjáróval egy madármérgezés után, vagy ötlábú békákat számolok –

mindezekben a helyzetekben lehetek elkövető vagy szemlélő, de minden esetben áldozat is vagyok!

Nagyon fontos a nagy léptékű – evolúciós, populációdinamikai – folyamatok megértése, és ugyanilyen fontos az egyediség felismerése, az egyedekkel való kapcsolatba kerülés, ha szeretnénk élők maradni.

A kettő együtt pedig nem más, mint a mélységbeli perspektívaváltás képessége. A márciusban induló, szakembereknek szóló 100+40 órás Természetfacilitátor képzésünkön ez egyike azon hozzáadott szempontoknak, amelyeket kínálunk.

Molnos Zselyke
biológus, tanácsadó szakpszichológus
Ökopszichológiai Intézet

Természetfacilitátor képzés (100 + 40 óra) – 2021

Biológusként, ökológusként, természetvédelmi szakemberként, környezeti nevelőként, biológia tanárként nagyon nehéz megélni a természetpusztítás miatti értékvesztést, fájdalmat, és azt a látszólagos társadalmi közegellenállást, amelyben úgy tűnik, nehéz másokkal megláttatni mindazt, amit mi látunk. Continue reading “Természetfacilitátor képzés (100 + 40 óra) – 2021”

Természetfacilitátor képzés (120 óra, 4 modul) – 2020

Mi hívta életre a képzést?

Az ökopszichológia szerint az emberi psziché jólléte és a természet, bolygónk jólléte kölcsönösen összefügg, kapcsolódik egymáshoz. Az ökológiai krízis és az emberi psziché zavarai összefüggésben lehetnek ennek a természetes kapcsolatnak a megszakadásával. Gyógyulásunk, EGÉSZségünk kulcsa pedig az újrakapcsolódásban rejlik. Continue reading “Természetfacilitátor képzés (120 óra, 4 modul) – 2020”

Ökopszichológiai fókuszok: Patologikus viszonyunk a természettel

A természethez való viszonyulásunk meglehetősen ambivalens. Egyrészt félünk a “vadontól”, a víz vagy egy orkán “nyers erejétől”, másrészt vágyunk a természet közelségére, hiszen – David Abram szavaival  –

csak a több-mint-emberi világgal kapcsolatban vagyunk igazán emberek.

Ezért olyan “megszelídített” és saját képünkre formált élőlényekkel, élőhelyekkel vesszük körül magunkat, mint például a tujasorok a kerítés mellett, a rövidre nyírt gyep (gondosan felgereblyézve, avarmentesen) vagy éppen a  sétákon nyakuktól fogva megkötött,  pulóvert viselő kutyák. Ezek a példák a mindennapi voltuk miatt nem tűnnek kirívónak vagy furának, de az alábbi esetek fényében érdemes átértékelni, hogy mit nevezünk egészséges vagy épp patológiás viszonynak más létformákkal kapcsolatban.

A mindennapi médiából ismerős lehet az, hogy a szeretethiány fájdalma milyen torz, durván patologikus kapcsolódási próbálkozásokat eredményezhet. Bezárni, elrabolni, megcsonkítani, erőszakot elkövetni – mind olyan tragikus, zsákutcába futott, kóros kapcsolódási próbálkozások, amelyek a hiányból építkeznek.

Will W. Adams ökopszichológus, pszichoterapeuta 2005-ös cikkében egy olyan férfit említ, aki azzal dicsekedett, hogy lelőtt egy fehérfejű rétisast. A fehérfejű rétisas, az Amerikai Egyesült Államok címerállata, amelynek egyedszáma a ’60-as évekre drasztikusan lecsökkent. Bár a veszélyeztetetté nyilvánítását követő évtizedekben lassan sikerült a populációt stabilizálni, egy ilyen emblematikus állat elpusztítása kapcsán felvetődik a kérdés: miért? Az idézett férfi válasza erre ez volt: “Olyan kevés ilyen madarat lehet látni errefelé…”

Adams szerint (277. o.):

“Lelőni egy sast azért, hogy közelebb kerüljünk hozzá, tragikusan patologikus.”

A természethez, más élőlényekhez való kóros viszonyulásunk viszont egyelőre nem szerepel a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM V). Ugyanakkor számos, a fentihez hasonló példával találkozhatunk a saját környezetünkben is. Ennek egyik formája az, amilyen módon szeretnénk “a zöldben” élni.

A minap futottam bele a következőbe Budapesten: a kép bal oldalán egy természetvédelmi területet látunk, amely a várossal érintkezik. Az alsó képen a szürke út a természetvédelmi terület szélét jelzi, tehát ettől balra nem lehetnének épületek. Csakhogy ezek ott vannak, s évről évre újabb darabokat harapnak ki belőle az erdőbe hatoló házak. Némelyikük egyenesen alagutat ás az erdőbe, mint ahogy az alábbi képen láthatjuk.

 

Beleépítkezni az erdőbe,  zöld tapétának használni ezt az élő rendszert, miközben neki óhatatlanul is ártunk – hasonlóan patologikus viszonyulás az Élő Másikhoz, mint a fenti példában egy madár legyilkolása annak érdekében, hogy kapcsolatba kerülhessünk vele: hogy közelebbről is szemügyre vehessük, megfoghassuk, hozzáérhessünk.

Hasonló folyamat zajlik a Balatonon is, ahol a természetes partszakaszok beépítésével, a nádas kiirtásával az egész élő rendszert veszélyeztetjük. Itt a vízhez szeretnénk minél közelebb kerülni, birtokolni, magunkévá tenni a természetesnek vélt felületeket.

Ez több mint kapzsiság! Egy kóros kapcsolódási forma, amelyet a birtokolás, a kizsákmányolás, a “megszelídítés”, az eszközként való használat jellemez.

Olyannyira szeretnénk kapcsolódni ehhez a rendszerhez (amelynek egyébként alapvetően a részei vagyunk!), hogy közben erőszakot követünk el rajta és tönkretesszük.

Hogyan lehetne ezt másképpen csinálni? Merre van a kiút? Erre mutatnak példát az ökopszichológiai tevékenységek, amelyek célja rendszerbe ágyazottságunk megélése, az élmények hatására történő perspektívaváltás, és mindezek együttes hatásaként a paradigmaváltás: észlelés- és gondolkodásmódunk, tudásunk és viselkedésünk együttes átalakítása.

A 2020. márciusában induló a Természetfacilitátor képzés olyanok számára szól, akik szeretnék ebben a folyamatban mások szemléletváltását is támogatni.

***

Abram, D. (1997). The spell of the sensuous: Perception and language in a more-than-human world. New York: Vintage Books.

Adams, W. W. (2005). Ecopsychology and phenomenology: Toward a collaborative engagement. Existential Analysis, 12(2), 269-283.

Molnos Zselyke
biológus, pszichológus
Ökopszichológiai Intézet

Klímaválság és pszichológia – Ökopszichológia a paradigmaváltás szolgálatában

Milyen pszichés mozgatórugói vannak annak az emberi viselkedésnek, amely önnön létét veszélyezteti? Hogyan lehet erre a magatartásra hatni? Melyek a klímakommunikáció hatékony eszközei? Hogyan hat a mi mentális állapotunkra a klímaváltozás?

Bár az ökopszichológia már a ’80-as évektől kezdve feszegeti ezeket a kérdéseket,

(lásd Paul ShepardJoanna MacyRoger Walsh, Ralph Metzner írásait), az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) 2009/2011-es kiadványában említi először a klímaválsággal kapcsolatos pszichológiai megközelítések szükségességét.

A későbbi, 2017-es jelentéséhez képest viszont a 2009/2011-es kiadvány nemcsak a klímaváltozás emberi egészségre kifejtett hatásaival, illetve a pszichés megküzdés lehetőségeivel foglalkozik, hanem a népesség és a túlfogyasztás szerepét is megemlíti a klímaváltozásban. Sőt, tárgyalja azokat a pszichés mechanizmusokat is, amelyek megakadályoznak bennünket a cselekvésben (lásd a 64-69. oldalakat).

Végre bekerült a (már  egyébként évtizedek óta időszerű!) téma a mainstream pszichológiába!

A klímaválság, az ökológiai rendszerek összeomlása olyan többtényezős, komplex és hosszan tartó vészhelyzetet jelent, amelynek kezelése, mérséklése hasonlóképpen összetett folyamatokat igényel.

Az ökopszichológia fő üzenete a klímakatasztrófával kapcsolatban az, hogy a globális válság megoldása paradigmaváltás nélkül nem lehetséges.

“Az ökológiai válság megoldását célzó javaslatok jelenleg azért nem működnek, mert ugyanabból a világképből erednek, amely a problémákat létrehozta. Mivel az ökológiai krízis oka az emberi kultúra és tudatosság válsága, nem oldható meg logikai (még több információ) vagy technológiai úton (pl. megújuló energiaforrások). Az elsődleges változtatási kísérletek maguk tartják fenn a problémát. Másodfokú változásra lenne szükség, amely a jelenlegi kereten kívüli perspektívából indul ki. Ez a változás nem más, mint az emberi tudat és kultúra átalakulása.” (Molnos Zselyke: Ökopszichológia-alapkönyv)

Mit nevezünk paradigmának?

“A paradigmát vagy korszellemet egy adott időszakban uralkodó nézetek, fogalomrendszerek összessége határozza meg – elemei közé tartoznak az értékek, normák, felfogások, módszerek, fogalmak. A tudományos paradigma például a tudomány valóságfelfogását és az ennek mentén létrejött szakmai normarendszert jelenti. A paradigma ugyanakkor nem egyenlő a valósággal, mint ahogyan egy térkép sem azonos a földrajzi területtel, hanem csak egy eszköz, amellyel értelmezni lehet a valóságot: segít eligazodni benne.” (Molnos Zselyke: Ökopszichológia-alapkönyv)

Egy paradigma három elemből áll (Sterling, 2003), amelyek eltérő elvontsági szinteket képviselnek (lásd az Ökopszichológiai Paradigma Modellt az Ökopszichológia alapkönyv 3. kiadásában):

  1. észlelés- és gondolkodásmód,
  2. tudástartalom,
  3. gyakorlat.

Gyakorlati szinten a környezetvédelmi mozgalmak számos ötlettel, megoldási javaslattal szolgálnak az egyén, a közösségek és a társadalom számára egyaránt (a háztartási hulladék csökkentésétől a közösségi kerteken át a különböző szabályozásokig).

A paradigma második eleme, a tudástartalom átalakítása, a sikeres környezeti kommunikáció (és a környezeti nevelés) részét kellene, hogy képezze. (Bár pl. a természettudományok iskolai oktatása során az olyan ismeretek, mint az anyagkörforgás, energiaáramlás, táplálkozási hálózatok, átadásra kerülnek, viszont ez többnyire atomizáltan történik, anélkül, hogy kapcsolatot teremtenénk közöttük és az ökológiai valóság között.)

Ami a legnehezebben megváltoztatható, az

a paradigma legelvontabb szintje: az észlelési mechanizmusok, és a mögöttes gondolkodásminták. Az Ökopszichológiai Intézet  programjai (pl. részvételi sétái) és képzései ezt a szintet célozzák meg.

(További gondolatok a témában: lásd ezt az interjút.)

Molnos Zselyke
biológus, pszichológus
Ökopszichológiai Intézet

Ökopszichológiai fókuszok: Ökológiai rend versus sterilitás

“Leave the leaves!” Hagyd békén a leveleket!

Lassan itt az őszi levélhullás, és kezdenek ismét megjelenni az avarral teli műanyag zsákok: ilyenkor mindig összeszorul a gyomromVan egy torz rendképzet, amely szerint a lehullott levelek szemetelnek, rendetlenséget hoznak létre, a gondos gazda meg összesepri őket az udvarán, a háza előtt, a sáncban… s bezsákolja vagy elégeti őket. Holott a természeti folyamatok nézőpontjából ez épp fordítva van: az avartakaró tartozik a rendhez, s a felsepert bokrok alja maga a káosz! Mert értelmetlen, mert pazarlás, mert eltünteti számos apró élőlény élőhelyét, áttelelési lehetőségét, táplálékát, mert évről évre tápanyagot von ki a rendszerből…

Az avar nem szemét, hanem élőhely!

Annak a körforgásnak a része, amelynek során a tápanyag lassan lebomlik, és talajt hoz létre. És amíg lebomlik, betakar, meleget, téli búvóhelyet nyújt megannyi élőlénynek. Védi a talajt a kiszáradástól, az eső okozta tömörödéstől.

Az avar nem szemét, hanem táplálék!

A sárguló levelekre ott van szüksége a fának, ahová azok lehulltak! Meglehetősen nagy tiszteletlenség évről évre eltulajdonítani őket, kirabolni az adott területet, lecsupaszítani a talajt, majd ezt a végtelenül értékes anyagot hulladékként kezelni, amelytől valahogyan – kukásautó vagy füst árán, akárhogyan is, de – meg kell szabadulni ahhoz, hogy nyugodtan hátradőlve megpihenhessünk, mint aki jól végezte a dolgát.

Mint aki ma is tett valami értelmeset, dolgozott, rendet rakott ebben a tartósan megrekcúmozhatatlan káoszban, amelyet természetnek nevezünk!

Itt az ideje, hogy a természeti rendszerekről való tudás átformálja az esztétikai érzékünket.

Hogy a sterilitás helyett azt tartsuk szépnek, ami komplex, változatos,  természetes. Itt az ideje annak, hogy új szokásokat alakítsunk ki az őszi lombhullással kapcsolatban.

(A fotó forrása: xerces.org)

Molnos Zselyke
biológus, pszichológus
Ökopszichológiai Intézet

Ökopszichológiai fókuszok: Ökológiai fájdalom

A minap arról beszélgettem valakivel, hogy a Föld több pontján nagy területeken égnek az erdők. Most is, folyamatosan. És bár ezek annyira távol vannak tőlem térben, mégis miért érint meg ennyire? 

 

Aztán valahogy oda lyukadtunk ki, hogy nincs elég információ (vagy túl sok van), s az átlagember nem látja át azokat az összefüggéseket, amelyek miatt a szakemberek pánikolnak.

Az összefüggések átlátása fontos, de itt most másról van szó!

Arról, hogy képesek vagyunk-e belelátni és beleérezni abba, hogy mit okoz egy erdőtűz? Látni magunk előtt, ahogyan égnek a fák? Ahogyan menekül mindenki, aki bír, és ahogy lassan szénné ég mindenki, aki nem tud. Érezzük-e a füstöt, a forróságot, azt, hogy nem kapunk levegőt, megfulladunk? Halljuk-e a ropogást, a riasztást, a halálsikolyokat? Látjuk-e az ott élők szemével, ahogy elpusztul az otthonunk, minden, amit ismertünk?

És tudjuk-e, hogy ez mekkora kimondhatatlan nagyságú területen zajlik – és mielőtt még elkezdenénk racionalizálni – nem, ez nem természetes velejárója egy esőerdő életének, nem a természetes erdődinamika része.
És ha az lenne, kevésbé lenne fájdalmas?

Az ökológiai fájdalmat a belehelyezkedés teszi lehetővé egy másik élőlény, életközösség, táj helyzetébe, amely által átéljük az őt ért pusztítás miatti fájdalmat. Ez nem más, mint az empátia jelensége, amelyre természeti lényekként fajhatárokon túl is képesek vagyunk!

(Lásd a természet iránti empátiáról szóló cikkünk 2.2 részét.)

Sokak számára nem túl vonzó lehetőség: nem szeretünk fájdalmat érezni. Kényelmesebb a pszichés bénultság állapota, amelyben eltompul a reakciókészségünk. S bár nem érezzük a fájdalmat, ennek viszont az az ára, hogy az örömöt sem igazán éljük meg, hiszen csökken az érzéseink intenzitása!

De miért is fontos ez? Miben segít a fájdalom? Azt hiszem, az egyik válasz erre az, hogy: a változásban.

A fájdalom egy olyan erő, amely segít változni,

mozdulni, cselekedni. Amely kimozdít a megszokott működésmódból, és keresésre késztet: új lehetőségek, társak, eszközök, működésmódok keresésére, új szokások kialakítására.

A fájdalom az egyik olyan érzés, amely intenzíven jelzi számunkra, hogy élünk. Az, hogy képesek vagyunk más élőlények szenvedésére reagálni, összekapcsol bennünket az élet hálózatával.

Elidegenedett állapotunkban

ez a felismerés olyan katartikus erővel hat,

amely a hazaérkezéshez hasonló. Benne van annak a mérhetetlen fájdalma, hogy valamikor, még gyerekkorunkban, leválasztottuk magunkat erről az élő rendszerről, megszakítottuk a kapcsolatot ezzel a lüktető, vibráló ÉLETtel, lassan eltompítottuk-elsorvasztottuk az érzékeinket, elfordultunk, begubóztunk, nem létező világokba menekültünk, amelyekben haldoklik a lelkünk.

Az ökológiai rendszerek pusztulásakor érzett fájdalom egy lehetőség arra, hogy ismét élővé váljunk!

De mi van akkor, ha nem találjuk a kiutat, ha megbénít ez az erő, ha destruktívvá válik? Az erre kidolgozott módszertanok közül választhatunk közösségi és egyéni utat egyaránt.

Az ökológiai fájdalommal való egyéni munkára biztosít lehetőséget az

ökopszichológiai szemléletű pszichológiai tanácsadás

(további információk: itt).

Az ökológiai fájdalom megosztásának közösségi módjai közé tartozik a Joanna Macy nevéhez fűződő The Work That Reconnects vagy az Ökopszichológiai Színházi alkalmak. E folyamatok során a megosztás lényeges lépése a megrekedt állapoton való túllendülésnek, az aktív cselekvés irányába való elmozdulásnak.
(Élményeink megosztásáról és a közösségi gyászmunka hatásáról szól e honlap legelső blogbejegyzése is 2015-ből!)

(A fotó forrása: pinterest.com)

Molnos Zselyke
biológus, pszichológus
Ökopszichológiai Intézet