A világtól, testünktől, saját pre- és transzperszonális dimenzióinktól való elidegenedés mögött a különállóság hiedelme és az egónkkal való kizárólagos azonosulás áll.
A különállóság hiedelme elkerülhetetlenül magával hozza az emberi felsőbbrendűség komplexusát[1] is, amely szerint az ember az értelem és érték egyedüli hordozója, és mindaz, ami az „én”-en túl van, másodlagos jelentőséggel bír. Világképünket az antropocentrizmus határozza meg, amellyel számtalan cselekedetünket igazoljuk.
Mindez az egységélményt megélő ember számára értelmezhetetlen.
Antropocentrikus arroganciánkat fenyegetik többek közt az állatok személyiségének kutatásai, amelyek azt mutatják, hogy az egyéni vonások különbsége széleskörűen elterjedt az állatvilágban.
[1] Metzner, 1999