Hillman (1995). A Psyche the Size of the Earth

Posted by under Cikkösszefoglalók

Hillman előszava (A Psyche the Size of the Earth) az én határairól és ezen keresztül a pszichológia határairól szól, ezeket tágítja egy holisztikus szemléletrendszeren keresztül.

A pszichológia a szubjektivitást kutatja, az egyén belső megéléseit, hangulatait, reflexióit, fantáziáit, érzelmeit, verbális gondolatait és gondolatképeit, valamint viselkedését. Ennek folytán a pszichológia központi kérdése az, hogy hol kezdődik és hol végződik az „én”, valamint hol kezdődik a „másik”?

Az általánosan elterjedt válasz szerint az „én” abban a fizikai valónkban van, amit a bőrünk határol, és ami a cselekedeteinkben, a másokkal való közvetlen interakcióinkban megnyilvánul. Ennek a paradigmának a része az is, hogy a szubjektivitás az ember kizárólagos jellemzője, és mindaz, ami ezen az „én”-en kívül van, másodlagos. Annak a „buborék kultúrának”, amely ezen a paradigmán nőtt fel, a jellemzői az egocentrizmus, az önreferencialitás és a nárcizmus.

Ugyanakkor megkérdőjelezhető magának a szelfnek is az egysége. Nem lehetünk biztosak abban sem, hogy azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat, akire emlékszünk, hogy vagyunk. Továbbá számos tárgy nélkül oly mértékben elképzelhetetlennek tartjuk a létünket, hogy ezeket kivetített én részeinknek tekintjük, míg ezzel szemben egyes testrészeinkről szinte nem is veszünk tudomást (fragmentált testkép). Ezen kívül az „én” homályba merülő része, a tudattalan „olyan területeken gyökerezhet, amelyek messze vannak mindattól, amit „én”-nek tartok…Nem lehetséges precíz határt húzni az emberi identitás köré, hiszen az az összpontosított tudatosság fényétől fokozatosan az álmok, emlékfoltok, intuíciók és spontán megnyilvánulások homályába vész, olyan területekig terjed, amelyek eredete nem meghatározható.”

Az „én” és „nem én” közötti határt csak önkényesen húzhatjuk meg. „Megvonhatjuk a határt rögtön a bőrünknél vagy pedig kiterjeszthetjük azt amilyen messzire csak akarjuk – az óceánok mélyéig vagy távoli csillagokig…A belső bárhol lehet” Így „az, ha a saját érzéseimmel dolgozom, nem szubjektívebb annál, mint ha környezetem levegőjének minőségjavításán dolgoznék. A vegyszeres gyomirtás a kertemben hasonló ahhoz, amit a gyerekkori emlékeimmel teszek. És azok az abúzusok, amelyeket a belső szubjektivitásom mélyében tudattalanul elszenvedtem, elhalványulnak azok mellett, amelyek percről percre zajlanak az ökológiai környezetemben, és amelyeket én magam okozok, vagy amelyekben tettestárs vagyok.”

Felmerül a kérdés: van-e egyáltalán szükség arra, hogy elhatároljuk magunkat a világ többi részétől?

A válasz az, hogy ahhoz, hogy az „én”-t kutató pszichológia területét behatárolhassuk, szükséges mégiscsak valamiféle konvencionális határt húzni, még akkor is, ha ez önkényes módon történik. És mivel az „én” határai nem húzhatók meg egyértelműen, a pszichológia akarva-akaratlanul összeolvad az ökológiával, hiszen a külvilág, a környezeti elemek megváltoztatása ugyanolyan terápiás hatással bírhat, mint a belső érzésekkel való munka.

Míg a harmonikus környezet harmonizál, a természettől elszakított, épített környezetbe zárt életünk megbetegít. Nem vagyunk különállóak a világ többi részétől, hanem abba mélyen beleágyazódva élünk.

„A pszichológia kénytelen lesz ráébredni: nem vagyunk sem tanulmányozhatóak, sem pedig gyógyíthatóak a bolygó egészétől elkülönítve.”

Vélemény, hozzászólás?