Közvetlen világom, közvetett világom

Közvetlen világomnak nevezem azt a tágabb vagy szűkebb környezetemet, amellyel az érzékszerveimen keresztül vagyok kapcsolatban:

– a nap, az égbolt, a felhők, a csillagok, a levegő, a köd, a víz, a föld, a tűz, a szél,

– a táj, a fények, színek, formák, hangok, illatok és felületek,

– a fák, füvek, virágok, a galambok, pókok, hangyák, a kutyák, macskák és emberek.

Közvetett világomnak nevezem azt a tágabb vagy szűkebb környezetemet, amellyel nem vagyok érzékszervi kapcsolatban, amelynek a jelzéseit nem észlelem közvetlenül. Kapcsolatba kerülni döntéseim azon következményeivel, amelyeket személyesen nem észlelek (de amelyek többek közt rám is hatnak), tudatosságot igényel. Ilyenek például a:

– fogyasztási szokásaim következményei,

– hulladéktermelésem következményei,

– étkezési szokásaim következményei,

– energiafogyasztásom következményei stb.

Mintha-helyzetek: Az erdő mint díszlet

Egy madridi iroda kiköltözött egy erdős parkba egy üvegfalú, cső alakú építménybe.

http://impressmagazin.hu/kikoltozott-egy-spanyol-ceg-az-erdobe/

Bár jónak tűnik az ötlet, hiszen egészen természetközeli  munkahelyet hoztak létre a tervezők, közelebbről megnézve egy komolyan elgondolkodtató kérdés rejlik ebben: hova vezet az, ha változás helyett létrehozzuk valaminek az illúzióját?

Hiszen épp a lényeg maradt ki ebből az előnyösnek tűnő rendszerből: a közvetlen kapcsolatba kerülés. Nem hull falevél a laptopra, és nem érzik a lengedező szellőt a bent dolgozó emberek, hiszen csak látszatra vannak az erdőben – valójában egy jól szigetelt üvegkalitkában ülnek.

Az aszfaltrengeteg munkahelyeihez képest ez a lépés paradox módon nem az újrakapcsolódás felé visz, hanem a még mélyebb elidegenedés irányába. Miért? Mert azt a benyomást kelti, hogy közeledtünk egymáshoz, az erdő meg mi, de valójában még jobban távolodtunk, hiszen egy illuzórikus valóságot teremtettünk meg. És az illúzió, a MINTHA-HELYZET veszélyes: elaltatja az éberséget, csókot ad a sajgó sebre, és késlelteti a valódi változást.

Ökopszichológiai szemlélet a gyakorlatban – avagy mire figyeljek? (4. rész)

  1. Mindarra, amivel csak közvetetten kerülök kapcsolatba

Arra figyelni, amivel nem vagyok közvetlen, csak közvetett kapcsolatban, nagyfokú tudatosságot igényel. Itt nem támaszkodhatok az érzékszerveimre, a közvetlen visszajelzésekre, hanem tanult információkra van szükségem például ahhoz, hogy tudjam, mi lesz az általam termelt szennyvízzel: hova jut, kire ömlik, és hogyan hat rá? Vagy szintén másoktól kell információt szereznem arról, hogy tudjam, a vásárlásaimmal milyen hatással vagyok mások életére? (tovább…)

Ökopszichológiai szemlélet a gyakorlatban – avagy mire figyeljek? (2. és 3. rész)

  1. A szűkebb környezetemre, amellyel napi kapcsolatban vagyok – társ, család, háziállat, kert, szomszédok stb.

Figyelni rájuk legelőször is azt jelenti: rájuk nézni, látni őket! Aztán meg: kapcsolatba kerülni azzal, hogy ők hogy vannak. Együtt lenni, időt szánni, kapcsolódni, beszélgetni. Egymásra hangolódni, közösen létezni, lélegezni egy kicsit. És közben figyelni arra, hogy ez milyen érzés? Feltölt vagy leszív, örömteli vagy depresszív, kölcsönösen emelkedünk vagy lerántjuk egymást kilátástalannak megélt állapotokba? Ha ez utóbbi történik, akkor érdemes visszatérni az első lépéshez.

  1. A tágabb környezetemre, amellyel még közvetlen kapcsolatban vagyok – ismerősök, barátok, településem, séta- és túraútvonalaim stb.

Mindaz érvényes, amit az előző pontban írtam. Jelen lenni, meglátni a különböző élőlényeket (fákat, embereket, galambokat stb.) – ahelyett, hogy a gondolataimba merülve rónám az utcákat.

Erő és erőszak

Az erőt kultúránk a valami vagy valaki fölött való hatalomként, dominanciaként értelmezi. A rendszerszemlélet értelmében azonban „A valami fölötti erő” diszfunkcionális a nagyobb rendszer számára, mivel gátolja a sokféleséget és a visszacsatolást, akadályozza a rendszer önszerveződését és elősegíti az egyformaságot és az entrópiát.” (J. Macy)(Lásd Az erő rendszerszintű értelmezését.)

Valakinek a saját jogaitól való megfosztása erőszak, nem pedig erő. Ez csökkenti a teljes rendszer életerejét, amelynek mindannyian részei vagyunk. Ezzel szemben a valódi erő a változás előidézésének a képessége, amely alulról szerveződik, és nem a sebezhetetlenséget (és ezáltal a páncélzat elszigetelő hatását) tűzi ki célul, hanem a nyitottságot és a változásra való készenlétet. Ez a „valamivel együtt való erő”, ami nem más, mint a szinergia.

Ma a Ligetben mindkettővel találkozhattunk. Erőszakként jelen voltak a megfélemlítés eszközei: a támadó jelenlét, a testi és verbális agresszió. És megjelent az erő is abban a folyamatban, amikor a két egymás felé mozgó rendőri sorfal közé szorított az emberek hirtelen leültek! Ez a változás megállította, majd később feloszlatta a sorfalat. Csodálatos volt a hatás, ahogyan a kiszolgáltatott testhelyzet megfékezte az agressziót. Győztek – nem erőszakkal, hanem erővel, nem támadással vagy védekezéssel, hanem jelenléttel.

 

Természethiányos zavar

Richard Louv „Last child in the woods” című könyvében a természethiányos zavar fogalmát használja arra a jelenségre, amely egyre nagyobb számban érinti a mai, elsősorban városi környezetben élő gyerekeket azáltal, hogy teljesen beszűkült vagy megszűnt a természettel való kontaktusuk. Ennek a kapcsolat- és élményhiánynak számos következménye van, ezek közé tartozik az érzékszervek eltompulása és a fókuszált figyelemre való képtelenség.  (tovább…)