Biológus hallgatóként, gerinctelen állatrendszertan gyakorlatokon, különböző tengeri szivacs- és korallvázak közepette azon gondolkodtam, hogy egy-egy példány alapján hogyan is lehetne felismerni egy fajt? Hiszen itt egyedi vázakról beszélünk, amelyek egyedi módon ágaznak el, és ezen elágazások száma is egyedi – s az a végállapot (vagy inkább megszakított fejlődés), amit mi itt a padon látunk, számos tényező összjátékának eredménye.
Gerinces állattan gyakorlatokon a preparált halak vagy hüllők kapcsán ugyanez a dilemma foglalkoztatott. Vizsgára készülve, a mindennapjainktól oly idegen csoportok kapcsán a fogódzóink is meglehetősen siralmasak voltak: “Aminek az üvegén van egy piros filccel rajzolt kis x, az a garda.” Vagy épp: “Az, amiből le van törve egy darab, az a nagy mészszivacs.”
Na, de milyen lehet a többi nagy mészszivacs telep? Miben hasonlítanak ezek egymásra, s főleg miben különböznek a rokon fajoktól? Hiszen ezek a hasonlóságok lennének a faji bélyegek, és nem az az egyedi sérülés a vázon, amivel mi ott és akkor egyedül találkoztunk.
A terepgyakorlatok segítettek túllendülni ezen a fázison, s később, már “vérbiológusként”, nem szöszöltünk olyan apróságokkal, hogy ezek a fránya széncinegék nem teljesen egyformák. Megvolt rá a kategóriánk (széncinege), s a többi szót sem érdemelt.
Amit biztosan elsajátítottam az egyetemen, az az a viszonyulásmód volt, hogy az egyeddel törődni érzelgősségre vall, hiszen az evolúció szempontjából ezek csupán behelyettesíthető részek, a populációkért aggódni viszont már szakmai. Dühöngeni és embergyűlölni is szakmai, mert emögött jól el lehet bújtatni a pusztítás miatt érzett fájdalmat. Ennél már csak az vérprofibb, ha statisztikákkal kevert előadásunkkal a bakancsos terepbiológus rendezvényeken sikerül megnevettetni a közönséget valami antropomorfizmus-gyanús példával.
Annyi fájdalom van ebben a szakmában, annyi trauma! Amikor alkohol tartalmú eppendorf-csövecskékbe gyömöszölöm a rovarlárvákat, amikor ezeket később mikroszkóp alatt kipreparálom és meghatározom, amikor ugyanitt gyönyörködöm a színükben, apró elemekből felépített vázukban, amikor elhullott madarakat szedek össze terepjáróval egy madármérgezés után, vagy ötlábú békákat számolok –
mindezekben a helyzetekben lehetek elkövető vagy szemlélő, de minden esetben áldozat is vagyok!
Nagyon fontos a nagy léptékű – evolúciós, populációdinamikai – folyamatok megértése, és ugyanilyen fontos az egyediség felismerése, az egyedekkel való kapcsolatba kerülés, ha szeretnénk élők maradni.
A kettő együtt pedig nem más, mint a mélységbeli perspektívaváltás képessége. A márciusban induló, szakembereknek szóló 100+40 órás Természetfacilitátor képzésünkön ez egyike azon hozzáadott szempontoknak, amelyeket kínálunk.