Ökopszichológiai fókuszok: Patologikus viszonyunk a természettel

A természethez való viszonyulásunk meglehetősen ambivalens. Egyrészt félünk a “vadontól”, a víz vagy egy orkán “nyers erejétől”, másrészt vágyunk a természet közelségére, hiszen – David Abram szavaival  –

csak a több-mint-emberi világgal kapcsolatban vagyunk igazán emberek.

Ezért olyan “megszelídített” és saját képünkre formált élőlényekkel, élőhelyekkel vesszük körül magunkat, mint például a tujasorok a kerítés mellett, a rövidre nyírt gyep (gondosan felgereblyézve, avarmentesen) vagy éppen a  sétákon nyakuktól fogva megkötött,  pulóvert viselő kutyák. Ezek a példák a mindennapi voltuk miatt nem tűnnek kirívónak vagy furának, de az alábbi esetek fényében érdemes átértékelni, hogy mit nevezünk egészséges vagy épp patológiás viszonynak más létformákkal kapcsolatban.

A mindennapi médiából ismerős lehet az, hogy a szeretethiány fájdalma milyen torz, durván patologikus kapcsolódási próbálkozásokat eredményezhet. Bezárni, elrabolni, megcsonkítani, erőszakot elkövetni – mind olyan tragikus, zsákutcába futott, kóros kapcsolódási próbálkozások, amelyek a hiányból építkeznek.

Will W. Adams ökopszichológus, pszichoterapeuta 2005-ös cikkében egy olyan férfit említ, aki azzal dicsekedett, hogy lelőtt egy fehérfejű rétisast. A fehérfejű rétisas, az Amerikai Egyesült Államok címerállata, amelynek egyedszáma a ’60-as évekre drasztikusan lecsökkent. Bár a veszélyeztetetté nyilvánítását követő évtizedekben lassan sikerült a populációt stabilizálni, egy ilyen emblematikus állat elpusztítása kapcsán felvetődik a kérdés: miért? Az idézett férfi válasza erre ez volt: “Olyan kevés ilyen madarat lehet látni errefelé…”

Adams szerint (277. o.):

“Lelőni egy sast azért, hogy közelebb kerüljünk hozzá, tragikusan patologikus.”

A természethez, más élőlényekhez való kóros viszonyulásunk viszont egyelőre nem szerepel a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM V). Ugyanakkor számos, a fentihez hasonló példával találkozhatunk a saját környezetünkben is. Ennek egyik formája az, amilyen módon szeretnénk “a zöldben” élni.

A minap futottam bele a következőbe Budapesten: a kép bal oldalán egy természetvédelmi területet látunk, amely a várossal érintkezik. Az alsó képen a szürke út a természetvédelmi terület szélét jelzi, tehát ettől balra nem lehetnének épületek. Csakhogy ezek ott vannak, s évről évre újabb darabokat harapnak ki belőle az erdőbe hatoló házak. Némelyikük egyenesen alagutat ás az erdőbe, mint ahogy az alábbi képen láthatjuk.

 

Beleépítkezni az erdőbe,  zöld tapétának használni ezt az élő rendszert, miközben neki óhatatlanul is ártunk – hasonlóan patologikus viszonyulás az Élő Másikhoz, mint a fenti példában egy madár legyilkolása annak érdekében, hogy kapcsolatba kerülhessünk vele: hogy közelebbről is szemügyre vehessük, megfoghassuk, hozzáérhessünk.

Hasonló folyamat zajlik a Balatonon is, ahol a természetes partszakaszok beépítésével, a nádas kiirtásával az egész élő rendszert veszélyeztetjük. Itt a vízhez szeretnénk minél közelebb kerülni, birtokolni, magunkévá tenni a természetesnek vélt felületeket.

Ez több mint kapzsiság! Egy kóros kapcsolódási forma, amelyet a birtokolás, a kizsákmányolás, a “megszelídítés”, az eszközként való használat jellemez.

Olyannyira szeretnénk kapcsolódni ehhez a rendszerhez (amelynek egyébként alapvetően a részei vagyunk!), hogy közben erőszakot követünk el rajta és tönkretesszük.

Hogyan lehetne ezt másképpen csinálni? Merre van a kiút? Erre mutatnak példát az ökopszichológiai tevékenységek, amelyek célja rendszerbe ágyazottságunk megélése, az élmények hatására történő perspektívaváltás, és mindezek együttes hatásaként a paradigmaváltás: észlelés- és gondolkodásmódunk, tudásunk és viselkedésünk együttes átalakítása.

A 2020. márciusában induló a Természetfacilitátor képzés olyanok számára szól, akik szeretnék ebben a folyamatban mások szemléletváltását is támogatni.

***

Abram, D. (1997). The spell of the sensuous: Perception and language in a more-than-human world. New York: Vintage Books.

Adams, W. W. (2005). Ecopsychology and phenomenology: Toward a collaborative engagement. Existential Analysis, 12(2), 269-283.

Molnos Zselyke
biológus, pszichológus
Ökopszichológiai Intézet