1. Elméleti rész
Paul Shepard (Nature and Madness) szerint nagyon sok ember az élete során nem válik valóban éretté, felnőtté, mivel megőriz bizonyos infantilis tulajdonságokat – feltehetően azért, mert ezek jobban segítik a civilizált társadalomhoz való alkalmazkodást. Ilyenek jellegek például a szeparációs szorongás, az omnipotencia fantáziája, a tehetetlenség érzése és a testi inkompetencia és függőség.
A világ megváltoztatására tett törekvésünk egy elkeseredett kísérlet arra, hogy az önmagunk változását, a saját fejlődésünkre való hatásunkat helyettesítsük valamivel.
Chellis Glendinning (Technology, Trauma, and the Wild) a technológiai függőség fogalmát bontja ki: bizonyos tárgyak, technikai eszközök iránt olyan jellegű függőséget alakítottunk ki, amelynek a tünetei megegyeznek például az alkohol- vagy különböző drogfüggőségek tüneteivel. Ilyenek például a probléma tagadása (pl. az egészségügy nem ismeri el a környezeti betegség fogalmát), az obszesszív viselkedés, amivel a függőség tárgyát, az ahhoz való hozzáférést teljes kontroll alatt akarjuk tartani (pl. multinacionális vállalatok a Föld erőforrásait), a zavart gondolkodás (pl. néhány technológiai megoldási javaslat a globális felmelegedésre), a grandiozitás és az érzelmektől való elszigetelődés.
A technológiai függőségen túl, az iparosodott társadalomnak alapeleme a függőség, amelynek tárgya az előbb felsoroltakon kívül lehet még a presztízs, a karrierbeli előmenetel, a világra kifejtett hatás, a pénz vagy a mindenre kiterjedő kontroll. Ennek az épített környezetben élő, technológiai fókuszú társadalmi rendszernek az elvei: „a standardizáció, hatékonyság, linearitás és fragmentáltság” (45.o.), ezt tükrözi a környezet, amelyben élünk, a munkahelyeink, a viselkedésünk, normáink, elveink és a gondolkodásunk. Mindez perspektívavesztést, elszigetelődést és kiüresedést hoz magával.
Ralph Metzner (The Psychopathology of the Human-Nature Relationship), Shepard-hoz hasonlóan beszél az éretlenségi és függőségi periódus kitolódásáról, amelyet a biológia fogalomtárából kölcsönzött társadalmi „neoténiának” nevez (neoténia: felnőtt egyed fiatalabb alakok jellegzetességeit mutatja). A fogyasztói társadalom jellemzői – a vágyak azonnali kielégítésének keresése (pl. hitelre való vásárlás), a rövid távú gondolkodás (pl. a folyamatosan erőltetett kizsákmányoló gazdasági növekedés), az egyéni érdek agresszív mindenhatósága, az omnipotens nárcizmus stb. – semmiképpen sem tükrözik az érett felnőtt állapotot. És az, hogy képtelenek vagyunk változtatni a viselkedésünkön, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy veszélybe sodortuk a Földet és saját magunkat is, kimeríti a kompulzív és addiktív viselkedés fogalmát.
Metzner is beszél a „kollektív amnéziáról”: mintha törlődött volna minden emlékünk abból az időből, amikor még egységben éltünk a világgal. Elidegenedtünk a világtól – és benne saját testünktől, saját lelkünktől és szellemünktől is.
Allen D. Kanner & Mary E. Gomes (The All-Consuming Self) szerint az a vágyunk, hogy minden álmunk azonnal teljesüljön, és ezért ne kelljen erőfeszítést tegyünk, hanem mindez maximális komforttal társuljon, annak a tünet együttesnek a része, amit a pszichológusok nárcizmusnak hívnak.
Stephen Aizenstat (Jungian Psychology and the World Unconscious) a mélylélektanról ír, amely az emberi psziché öngyógyító képességét vallja. Egész lényünk, működésünk a természet ritmusát követi, és ha ezt meggátoljuk (például állandó hőmérsékleti és fényviszonyokra kondicionált épített környezettel, virtuális realitással, amely elszigetel a valódi jelzésektől), megbetegszünk, a körülöttünk levő világot pedig elpusztítjuk, kizsákmányolva azt. Újrakapcsolódni a mindent átszövő hálózathoz, a természet ritmusaihoz pedig egyet jelent a gyógyulással.
A kollektív tudattalan fogalmát a „világ tudattalan”-ra tágítja ki, amelyben minden kapcsolatban van egymással, és minden rendelkezik „szubjektív belső természettel” (96.o.).
Robert Greenway (The Wilderness Effect and Ecopsychology) a „vadon-élmények”-nek nevezett célirányos, többnapos (esetenként több hetes), ritualizált túrákról ír, amelyeknek célja a természettel összefonódott énünkkel való találkozás. Beszámol ezeknek a hatásairól, tapasztalatairól. Lásd még Steven Harper írását ebben a témában a gyakorlati résznél.
Phyllis Windle (The Ecology of Grief) a környezeti pusztítások iránt érzett gyász megélésének a fontosságáról ír, amely nélkül megrekedünk. Különösen fontos ez a környezetvédelmi szakemberek számára, akik nap mint nap találkoznak a pusztítás tényével, és a meg nem élt, elfojtott fájdalom kioltja a hitet és meggátolja az aktív cselekvést. Joanna Macy ír erről sokkal részletesebben a gyakorlati résznél.
Akikről nem írtam részletesen: Alan Thein Durning: Are We Happy Yet? (a fogyasztói társadalomról), Anita Barrows: The Ecopsychology of Child Development (a gyerekek természettel való összekapcsoltságáról), Mary E. Gomes & Allen D. Kanner: The Rape of the Well-Maidens (az ökofeminizmusról).
