A civilizált ember elidegenedett a világtól – és benne saját testétől, saját lelkétől és szellemétől is. Ezt a masszív, kollektív elidegenedést a természettel kapcsolatos autizmusnak,[1] illetve az ökológiai tudattalan repressziójának[2] is nevezhetjük.
Az elidegenedés tehát nemcsak a természeti világgal szemben nyilvánul meg, hanem mindennel, ami túlmutat az ego beszűkült világán.
Ez tükröződik a világban, hiszen az ökológiai krízis csak egy része a globális krízisnek, amely minden szinten jelentkezik. Az együttműködést felváltotta a versengés, kizsákmányolás, felhalmozás. Ugyanaz a világszemlélet, amely a természet kizsákmányolását tette lehetővé, hozta létre és tartja fenn egyes társadalmi vagy etnikai csoportok kizsákmányolását is vagy a napjainkban virágzó rabszolgaságot – a gyerekmunkát, az embertelen körülmények között való munkavégzést éhbérért, gyerekek és nők prostitúcióra kényszerítését, az emberkereskedelmet, az adószolgaságot. A gazdagok és szegények közötti szakadék egyre mélyebb.
Hasonlóan viszonyulunk a saját testünkhöz is, nem figyelünk a jelzéseire, csupán használjuk. Egyes testrészeinkről szinte nem is veszünk tudomást (fragmentált testkép). Legtöbben pusztán a fejükben élnek, a testüket meg csak arra használják, hogy ezt a fejet elvigye egyik helyről a másikra. Hiányzik a törődés, a szeretetteli bánásmód. Kevesen fogadják el igazán és szeretik a testüket.
Honnan ered az elidegenedés?
Az elidegenedés a különállóság gondolatával kezdődött, amelyet a magát civilizáltnak tartó világ több ezer éve hisz és vall. A vallás és a pszichológia egyaránt különválasztja a testet és a természetet mint lefele irányuló elemet a szellemtől, amely felfelé törekszik. Így egy olyan hasadást valósít meg, amelynek semmilyen alapja nincs.[3]
Roszak[4] szerint az egyén és környezete különállóságának hiedelme szervesen összefügg a duális paradigmával. Ez a paradigma különválasztja egymástól az egységet alkotó fizikálist a mentálistól, a makrokozmoszt a mikrokozmosztól, a belsőt a külsőtől. A dualizmus ellentétben áll az ún. ősi kultúrák világnézetével, amely szerint a világ szerves részei vagyunk, és amelyben a természettel való viszonyt a tisztelet és együttműködés jellemzi.[5]
Az elkülönültség hiedelme mögött az egónkkal való azonosulás áll.[6] Ennek következménye a folyamatos bizonytalanság és szinte paranoid félelem, ami abból fakad, hogy mindent, ami az egón kívül van, fenyegetőnek érzünk a magunk számára: embertársainkat, az emberen túli világ összes elemét, de saját preperszonális és transzperszonális dimenzióinkat is.[7]
[1] Berry, Metzner (1995) nyomán
[2] Roszak, 1992
[3] Metzner, 1995
[4] Roszak, 1992/2001
[5] Hartmann, 2007; Rust, 2004
[6] Adams, 2005
[7] Adams, 2005
