A Föld egy élő rendszer, és az ember szerves része ennek a rendszernek. Glendinning[1] elsődleges mátrixnak nevezi azt a természeti rendszert, amelybe létünk beágyazódik. Megszámlálhatatlan szálon kapcsolódunk a levegőhöz, vízhez, természeti körforgásokhoz, talajhoz és minden egyes élőlényhez. „Napi életünk során olyan levegőt szívunk be, amely előttünk madarak, fák, kígyók és férgek része volt, mert minden oxigénigényes forma ugyanazon a levegőn osztozik… A levegő olyan öntőforma, amely egyesíti az élet összességét… Minél tovább élünk, annál valószínűbb, hogy olyan atomokat szívunk magunkba, amelyek egykor Jeanne d’Arcé, Jézus Krisztusé, a Neander-völgyieké vagy a gyapjas mamutoké voltak. Ahogy mi beszívjuk elődeinket, úgy lélegeznek majd be minket unokáink és azok unokái. Közös életerőnk révén elválaszthatatlanul összefonódunk a múlttal és a jövővel.” [2]
Hasonlóképpen, egész lényünk, működésünk a természet ritmusát követi. Ha ezt meggátoljuk egy állandó hőmérsékleti és fényviszonyokra kondicionált épített környezettel, egy virtuális realitással, amely elszigetel a valódi jelzésektől, megbetegszünk, a körülöttünk levő világot pedig elpusztítjuk, kizsákmányolva azt. Újrakapcsolódni a mindent átszövő hálózathoz, a természet ritmusaihoz egyet jelent a gyógyulással.[3]
[1] Glendinning, 1994
[2] Suzuki & McConnel, 2000
[3] Aizenstat, 1995
