A teljes cikk fordítását itt találod.
Joanna Macy szerint jelenleg egy nagyon nehéz és egyedi helyzetben vagyunk: minden eddigi generáció számára a nehézségek, kudarcok és az egyéni halál a kontinuitás egy tágabb bizonyosságába ágyazódott – számunkra pedig éppen ez az alapvető bizonyosság veszett el. Erre a gondolatra rettegés tölt el, majd düh, bűntudat és szomorúság. Egy kollektív fájdalmat érzünk, amely túlmutat az egyéni fájdalmon, és amelyben mindenki osztozik. Ugyanakkor mindezt igyekszünk elhessegetni magunktól, nem gondolunk rá, és úgy éljük az életünket, mintha továbbra is minden a régi volna. De közben a tudatunk legmélyén tudjuk, hogy ez nem így van.
A fájdalomnak, akárcsak a testben, jelző funkciója van, és az elnyomása épp ezért veszélyes. „Társadalmunk beszorult a közelgő apokalipszis érzékelése és a közé a félelem közé, ami megakadályozza abban, hogy ezt tudomásul vegye.” Ebben a bénultságban élünk és a következő három pszichológiai stratégiát használjuk ennek fenntartására:
- a hitetlenkedést – a változások nagy része (pl. méreganyagok a levegőben, élelmiszerekben) az érzékszerveink számára rejtetten megy végbe; számos masszív pusztítás (pl. tarvágások, szemétlerakók) nem kerül a nyilvánosság szeme elé; néhány változás meglehetősen elvont (pl. az ózonréteg leépülése); végül pedig a leginkább észlelhető változások olyan fokozatosan alakulnak ki, hogy apránként hozzászokunk (pl. olajfoltok a tengerparton, szmog a városi levegőben). Bár mindenütt jelen vannak a változások, a krízis súlyosságát és azonnaliságát nehéz elhinni.
- a tagadást – a környezetvédőket speciális érdekcsoportokként állítva be.
- a kettős életet – tudjuk, hogy baj van, de mégis minden nap tovább folytatjuk az addigi életünket, mintha minden rendben lenne.
Miért van ez? A válasz a félelemben rejlik, amely miatt tudatunk szintje alá nyomjuk a veszély észlelését, és ugyanakkor megbénítjuk a cselekvőkészségünket is. A félelemnek számos fajtája játszik ebben közre, íme néhány ezek közül: félelem a fájdalomtól, attól, hogy kilógjunk a sorból, attól, hogy butának tűnjünk (mert nem tudunk választ, stratégiát felmutatni), félelem a bűntudattól (hogy bűntársak vagyunk abban, hogy a jelenlegi helyzet – éhínség, szennyezés, fajok és élőhelyek nagymértékű pusztulása – létrejött), félelem attól, hogy szorongást okozzunk a szeretteinknek, félelem az önbeteljesítő jóslatoktól, a vallásos kételytől, a tehetetlenség érzésétől és végül attól, hogy érzelgősnek tűnjünk egy olyan kultúrában, amely a racionalizmust és objektivitást helyezi mindenek fölé.
A félelmek miatt létrejött elfojtás megbénítja az energiáinkat is. A kétségbeesés következtében egy pszichés bénultság jön létre, amelyben nemcsak a világ iránti fájdalmat nem érezzük, hanem az örömöt sem, valamint eltompulnak az érzékszerveink is. Mindannyian hordozzuk ezt a fájdalmat, de azt hisszük, egyedül vagyunk vele. Nem tudván, hogy mihez kezdjünk vele, elfojtjuk és elszigetelődünk a tehetetlenségben, és egy látszatéletet tartunk fenn.
A kétségbeesésen való áttörés útja a megosztás. A fájdalom, a félelem, a szomorúság, a bűntudat, a kétségbeesés megosztása. A pusztulás miatti közös gyász. Ezen érzések megélése és megosztása képes felszabadítani bennünket, az energiánkat, a tetterőnket és a hitünket.
Joanna Macy öt alapelvet fogalmazott meg ezzel kapcsolatban: 1. A világunkért érzett fájdalom természetes és egészséges, 2. A fájdalom csak akkor kóros, ha letagadjuk (és ekkor vezet bénultsághoz, elszigetelődéshez és tehetetlenséghez, majd bűnbakkereséshez és a többiek iránti haraghoz), 3. Az információ önmagában nem elegendő (a rémisztő információk csak még mélyebbre visznek bennünket a tagadásba és tehetetlenségbe, ezeket előbb emocionális szinten kell feldolgozzuk ahhoz, hogy kognitív szinten is reagálni tudjunk), 4. A lefojtott érzések szabaddá tétele energiát szabadít fel és kitisztítja az elmét, 5. A világ iránti fájdalom felszabadítása újra összekapcsol bennünket az élet hálózatával.
Az erőt kultúránk a valami vagy valaki fölött való hatalomként értelmezi, egy zéróösszegű játékként, amelyben az egyik nyer, a másik pedig veszít. Ez abból a világnézetből ered, amely a valóságot különálló entitásokként látja mint kövek, növények, atomok, emberek, és az erőt pedig ezen elkülönült entitások tulajdonának tekinti. Ebben az értelmezésben az erő sérthetetlenséget, védőfalat, páncélzatot és ennek következtében merevséget és beszűkült látóteret jelent.
Valakinek a saját jogaitól való megfosztása viszont erőszak, nem pedig erő. Ez csökkenti a teljes rendszer életerejét, amelynek mindannyian részei vagyunk.
A rendszerszemlélet szerint, ezzel ellentétben, az erő a változás előidézésének képessége. Főleg alulról fölfelé működik, mintsem fentről lefelé, mivel az életfolyamatok belülről kiindulva önszerveződnek. A rendszerkutatók szinergiának nevezik ezt a folyamatot.
Az erő egy folyamat, amit akkor élünk meg, amikor értékteremtő interakcióban veszünk részt. Ilyenkor egy csatornává válunk, egy olyan erő számára, amely nem belőlünk ered, de rajtunk keresztül növeli az interakcióban résztvevők erejét, beleértve a sajátunkat is.
A világ iránti fájdalmunk azért fontos, mert ez a reakció jelzi az összekapcsoltságunkat, azt, hogy egyazon rendszer részei vagyunk. „Társadalmi és bolygószintű szorongásunk kapuként szolgál a rendszerszintű tudatosságunk számára.”
Joanna Macy workshopjai többféle nevet viselnek: „A kétségbeeséssel való munka”, „Mélyökológia workshopok”, „Minden Élők Tanácsa”, “A munka, amely újra összekapcsol”. Ezeknek a tapasztalatát fogalmazta meg a következőkben: „A világ iránti fájdalom mindannyiunkat megérint…Nem találkoztam még olyannal, aki immunis lenne erre a fájdalomra…a mi látszólagos közéleti apátiánk nem más, mint annak a félelme, hogy megéljük és kifejezzük ezt a fájdalmat, és amint ezt elismerjük és megosztjuk egymással, megnyílik az út, amely az erőnkhöz elvezet.”
