Az erőt kultúránk a valami vagy valaki fölött való hatalomként, dominanciaként értelmezi. A rendszerszemlélet értelmében azonban „A valami fölötti erő diszfunkcionális a nagyobb rendszer számára, mivel gátolja a sokféleséget és a visszacsatolást, akadályozza a rendszer önszerveződését és elősegíti az egyformaságot és az entrópiát.” (J. Macy)(Lásd Az erő rendszerszintű értelmezését.)
Macy szerint valakinek a saját jogaitól való megfosztása erőszak, nem pedig erő. Ez csökkenti a teljes rendszer életerejét, amelynek mindannyian részei vagyunk. Ezzel szemben a valódi erő a változás előidézésének a képessége, amely alulról szerveződik, és nem a sebezhetetlenséget (és ezáltal a páncélzat elszigetelő hatását) tűzi ki célul, hanem a nyitottságot és a változásra való készenlétet. Ez a „valamivel együtt való erő”, ami nem más, mint a szinergia.
Ma a Ligetben mindkettővel találkozhattunk. Erőszakként jelen voltak a megfélemlítés eszközei: a támadó jelenlét, a testi és verbális agresszió. És megjelent az erő is abban a folyamatban, amikor a két egymás felé mozgó rendőri sorfal közé szorított az emberek hirtelen leültek! Ez a változás megállította, majd később feloszlatta a sorfalat. Csodálatos volt a hatás, ahogyan a kiszolgáltatott testhelyzet megfékezte az agressziót. Győztek – nem erőszakkal, hanem erővel, nem támadással vagy védekezéssel, hanem jelenléttel.
