Az ökopszichológia olyan pszichológiai paradigma, amely az embert nem pusztán társas vagy intrapszichés rendszerekben elhelyezkedő lényként, hanem ökológiai kapcsolatrendszerbe ágyazott létezőként értelmezi. Kiindulópontja, hogy az emberi psziché működése az élő rendszerekkel való folyamatos kapcsolatban alakul, ezért nem ragadható meg teljes mértékben az intrapszichés vagy interperszonális folyamatok fogalmaival.

Az ökopszichológiai megközelítés az élő rendszereket nem háttérként vagy eszközként, hanem relációs valóságként kezeli. Az ember és más élő rendszerek viszonya kölcsönösen alakító kapcsolat, amelyben identitás és jelentés formálódik, és amely a pszichés működés alapvető mintázatainak kialakulási terét adja. A természet többi részével való kapcsolat minősége – beleértve annak hiányát vagy sérülését – hatással van a jóllétre, a rezilienciára, valamint strukturálja a világban való eligazodás és az önértelmezés kereteit.

Ebből módszertani következmények adódnak. Ha az emberi működés részben a természeti rendszerekkel való kapcsolatban alakul, akkor a pszichológiai munka nem korlátozódhat kizárólag belső folyamatokra vagy emberi kapcsolatokra, hanem kiterjed az élő rendszerekhez fűződő kapcsolatok alakulására, sérüléseire és újraszerveződésére. Az ökopszichológiai megközelítés ezért olyan reflektív és relációs munkamódokat hangsúlyoz, amelyekben a figyelem tárgya maga a kapcsolat: hogyan viszonyulunk az élő rendszerekhez, és hogyan hat ez vissza önértelmezésünkre és cselekvési lehetőségeinkre. A természet többi szereplője a pszichológiai folyamat résztvevőjeként, interakciós partnerként, nem pedig eszközként van jelen. Ebben az értelemben az ökopszichológiai megközelítés nem pusztán új módszereket vezet be, hanem a pszichológiai elemzés alapegységét tágítja ki az ökológiai relációk irányába.

Az ökopszichológia etikai dimenziója ebből a relációs szerkezetből fakadó adottság. Ha az emberi működés ökológiai beágyazottságú, akkor a jóllét nem választható el más élő rendszerek állapotától. A pszichológiai munka így nemcsak az egyéni alkalmazkodás kérdését érinti, hanem a kapcsolati felelősségét is: hogyan viszonyulunk azokhoz az élő rendszerekhez, amelyek működésünk feltételeit alkotják.

Mindebből az is következik, hogy az ökopszichológia jelentősége túlmutat a szűk értelemben vett pszichológiai gyakorlaton. Az ökopszichológiai paradigma értelmezési keretet kínál pedagógiai, közösségi, szervezeti és kulturális folyamatok számára is: hozzájárulhat ahhoz, hogyan tanulunk a világról, hogyan szerveződnek közösségeink és szervezeteink, milyen jelentéseket tulajdonítunk az ember és más élő rendszerek kapcsolatának, és hogyan formálódik mindennapi magatartásunk. Ebben az értelemben az ökopszichológia nemcsak egy szakmai gyakorlatot érint, hanem szélesebb társadalmi és kulturális összefüggésekben is értelmezhető szemléleti keret.

Fontos különbség, hogy az ökopszichológia nem azonos a természetben végzett rekreációval, a pusztán relaxációs jelenléttel vagy a természet instrumentális használatával (például feltöltődés vagy teljesítményfokozás céljából). Nem minden természethez kapcsolódó élmény tekinthető ökopszichológiai munkának. Az ökopszichológiai megközelítés sajátossága, hogy a kapcsolat maga válik a pszichológiai figyelem tárgyává, nem csupán annak hatása az egyénre.

Ebben az értelemben az ökopszichológia nem módszer, hanem értelmezési paradigma: az emberi pszichét ökológiai beágyazottságában értelmezi, és a pszichológiai működést az élő rendszerekhez fűződő kapcsolatok kontextusában vizsgálva olyan kérdéseket tesz láthatóvá, amelyek az intrapszichés vagy kizárólag társas modellek keretei között rejtve maradnak.