Gyermekkori emlékeimben a természet nem külön helyszínként, hanem természetes közegként van jelen – már ekkor magától értetődő volt számomra az az érdeklődés és kíváncsiság, amellyel órákat elbogarásztam akár csak egy pár négyzetméternyi területen is egy-egy kirándulás vagy családi nyaralás alkalmával.
Az ártéri erdők világa már nagyon korán különleges jelentést kapott számomra.
Kisorosziban már csecsemőkoromtól kezdve minden nyáron visszatérő program volt a sátrazás szüleim családi és baráti társaságával.
Ebből az időszakból elsősorban egy hangulatvilág jelenik meg bennem: a víz, a nedves homok és a korhadó holtfák különös illata, a galériaerdők zegzugos tere, amelyen keresztül folyamatosan változó fény szűrődött át – és az a határtalan játékosság és szabadság, amelyben gyerekként természetesen léteztem. És persze a szúnyogok is – ennek az élettérnek a néha bosszantó, mégis természetes és teljes jogú lakói.
Később, amikor Gödre költöztünk, a Homokszigetre kezdtem rendszeresen kijárogatni – mintha egy régi ismerőshöz tértem volna vissza. Szép lassan elfogott egy különös otthonosságérzés, amelyet azóta is csak az ártéri erdők világában tudok igazán megélni. Ahogy egyre jobban kezdtük kiismerni egymást, a hely is újabb rétegeit mutatta meg: hajnali madarászataim során a fekete harkály kiáltása fogadott, meglettek a „kedvenc” fáim, és pontosan tudtam, mikor és hová üljek ki, ha látni szeretném a jégmadár villanását a reggeli fényben. Ezekre a felfedezőutakra gyakran elkísért Golyó, a puli–pumi keverék kutyánk is; egymáshoz folyamatosan, jórészt szavak nélkül kapcsolódva jártuk be és fedeztük fel újra és újra a helyet.
Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de ezekben a találkozásokban már ott volt annak a munkának a csírája, amit ma végzek. Utólag visszanézve inkább úgy érzem, nem új utat találtam, hanem lassan megtanultam felismerni azt, ami mindig is vezetett – még akkor is, amikor hosszú ideig nem tudtam pontosan, merre tartok. Talán mindig is ez a kapcsolat volt az iránytű.
Gyerekkoromtól kezdve biztos voltam benne, hogy biológus leszek, és hogy a természethez kapcsolódva szeretnék majd dolgozni. Eközben a zene is folyamatosan jelen volt az életemben – sokáig szinte észrevétlenül, természetes közegként. A felismerés, hogy ezzel is mélyebben szeretnék foglalkozni, olyan volt számomra, mint amikor a hal egyszer csak észreveszi a vizet maga körül: addig is ott volt, körülvette és formálta, mégsem tűnt külön iránynak. Nem egy új út kezdődött számomra ekkor, inkább egy addig is jelenlévő dimenzió vált láthatóvá, amely új nyelvet adott ugyanannak a tapasztalásnak.
Ahogy teltek az évek, egyre erősebben jelent meg bennem a vágy, hogy ezeknek az élményeknek a nyomán valamilyen formában tenni is tudjak a világért. A természethez való kötődésem, a zenével és az alkotással való kapcsolatom, valamint az ökológiai válság felismerése sokáig különálló irányoknak tűntek, és éveken át kerestem azt a szakmai nyelvet és eszközt, amelyben ezek találkozhatnak.
Különböző tanulmányokon és közösségeken keresztül közeledtem ehhez: biológiai tanulmányok, természetvédelmi önkéntes közösségek és terepi tapasztalatok, humánökológia tanfolyam, gombaszakellenőri képzés, túravezetői tanfolyam és zenei tanulmányok formálták azt az irányt, amelynek mentén ma is haladok. Közben egyre világosabbá vált számomra, hogy nem a közvetlen aktivizmus az az út, amelyen igazán hitelesen tudok jelen lenni; sokkal inkább az kezdett érdekelni, hogyan történhet valódi változás a mélyebb rétegekben – hogyan kapcsolódhatunk újra önmagunkhoz, egymáshoz és a természethez, és hogyan válhat ez a kapcsolat a közös gyógyulás és átalakulás terévé.
Az ökopszichológia szemléletével való találkozáskor sok addig külön futó szál egyszer csak összeért bennem. Nem új dolgokat találtam, inkább egy már meglévő tapasztalás kapott nevet és teret – ahol a természethez való kapcsolódás, a jelenlét és a figyelem nem különálló irányokként, hanem egy közös tapasztalás különböző rétegeiként jelentek meg.
Azóta olyan tereket nyitok, ahol a résztvevők saját tempójukban kapcsolódhatnak újra önmagukhoz, egymáshoz és a több-mint-emberi világhoz.
Vannak alkalmak, ahol a zene is jelen van, máskor inkább csak a szemlélete – és időnként más művészeti kapcsolódások is megjelennek; más helyzetekben pedig a természetismereti és biológiai fókusz kerül előtérbe, például egy adott élőhely, évszak vagy élőlénycsoport mentén. Számomra azonban mindezek ugyanannak az útnak különböző megnyilvánulásai.
Érdekes módon az élet most ismét a Duna mellé sodort. Jelenleg Budapesten élek, az Óbudai-szigettől néhány percre – és újra ártéri erdők vesznek körül, amelyeket már régi ismerősként üdvözlök. Természetkapcsolati programjaimat itt, valamint Gödön és Budapest–agglomeráció különböző természetközeli tereiben tartom.
Ha megszólít ez az út, az aktuális programjaimmal és írásaimmal a Rezgő Rengeteg Facebook-oldalon találkozhatsz:
https://www.facebook.com/rezgorengeteg/