Határaink tágítása vagy fenntarthatóság? Ökopszichiátria és az orvostudomány ökológiai fordulata
Előadás (V. Ökopszichológiai nap)
Annak ellenére, hogy a XXI. század orvostudománya kétségkívül a leghatékonyabb gyógyítási modell az emberiség története során, napjainkra mégis holtpontra jutott egyes nagy népegészségügyi jelentőségű betegségek kezelésében. A szív-érrendszeri betegségek, az elhízás és kettes típusú cukorbetegség, valamint a depresszió korunk vezető népegészségügyi kihívásává váltak, annak ellenére, hogy hatékony terápiákkal rendelkezünk kezelésükben. A holtpontról való elmozdulás érdekében új megközelítésre van szükség, és ebben úgy tűnik, nagyon nagy szerepe van az ökológiai modelleknek. A környezeti hatások szerepét mindig is hangsúlyozták az egészség szempontjából, de ez alatt automatikusan a különböző emberi kultúrák által megteremtett mesterséges környezetett értették. Az ökológiai modell szerint a természeti környezet sokkal meghatározóbb a testi-lelki egészség szempontjából, hiszen az evolúció során ezzel interakcióban fejlődött az emberi faj is. A mesterséges környezet célja tulajdonképpen az ember lehetőségeinek – és biológiai korlátainak – tágítása, mely a posztmodern kultúrában két fő cél, a jólét és a biztonság mentén szerveződik. Úgy tűnik azonban, hogy egy bizonyos ponton túl ennek súlyos pszichológiai ára van –a depresszió a XXI. század elejének második leggyakoribb betegségévé vált, gyakorisága 1995 és 2013 között világszerte 53.4%-kal emelkedett. Egyre több kutatás támasztja alá azt is, hogy a természetes környezettel való kapcsolatok helyreállítása (a saját bioritmusunkra való odafigyelés, a zöld környezetben, állatokkal való szoros kapcsolatban való élet), milyen jelentős pszichológia védelmet jelent a mentális zavarokkal kapcsolatban. A természet-alapú („nature-based”) megközelítés tehát lassan polgárjogot nyer a pszichiátriában, nem véletlen, hogy a legutóbb kiadott, 2017-es orvosi Nobel díjat a biológiai ritmusok kutatásáért ítélték oda.