Egy sokrétűen összetett rendszerben élünk, amelybe a csillagoktól a sejtjeinkig, a barátainktól a baktériumokig, a levegő molekuláitól a lelkünkig és a rég múlt idők szereplőitől más kontinensekig minden beletartozik. Ennek a sokdimenziós rendszernek az egyes részeivel különböző diszciplínák foglalkoznak, de valójában az egész világ egyetlen nagy rendszert alkot.
A legnagyobb rendszerekkel a csillagászat foglalkozik, és ezek egymásba épülnek az általunk észlelhető univerzumtól kezdve bolygónkig, a Földig.
A Földet alkotó rendszerekkel részben a földtudományok (földrajz, geológia, meteorológia stb.), részben pedig az ökológia foglalkozik, amely a szupraindividuális (egyedszint feletti) élő rendszereket vizsgálja, az ökoszférától a populációkig. Az ökológiai és biológiai rendszereket szerveződési szinteknek is nevezzük.
A diszciplínák viszonylatában itt jelennek meg a természettudományok mellett az emberrel külön foglalkozó humán tudományok (társadalomtudományok és bölcsészeti tudományok). Ezek egy részének megfeleltethetőek egyes természettudományi területek: pl. a populáció ökológia és a szociológia ugyanazt a szintet vizsgálja.
Ahogy tovább haladunk a nagyobb rendszerektől az egyre kisebbek felé, az egyedszint alatti élő rendszerekkel a biológia különböző ágai, a molekulákkal már a kémia, a szubatomi részecskékkel pedig a kvantumfizika foglalkozik.
Így néz hát ki a materiális világ. Az anyag azonban nem más, mint energia, így az anyagi rendszerek csak egy részét képezik az energia rendszereknek. Ha pedig az időt is figyelembe vesszük, máris többdimenziós rendszer komplexumról beszélhetünk.
A rendszerelmélet mindezek sajátosságait, törvényszerűségeit vizsgálja. Ezt az átfogó elméletet a huszadik század közepén dolgozták ki, és az első alapmű a témában Ludwig von Bertalanffy nevéhez köthető, aki szerint rendszernek tekinthető azon elemek együttese, amelyek egymással kölcsönhatásban vannak.
A rendszerek szervezett komplexitások, amelyek hierarchikusan épülnek fel, vagyis alrendszerekből állnak, ők maguk pedig nagyobb rendszerek összetevői. Az, hogy az élő rendszerek nyíltak, vagyis hogy folyamatosan anyagot, energiát (és ezáltal információt) cserélnek a környezetükkel, a hierarchikus szerveződés következménye, hiszen „környezet” mint olyan nincs is, azt mindig a metarendszerek (vagyis az őket magukba foglaló nagyobb rendszerek) képviselik.
A rendszerek szerkezeti és működési jellemzői a következők:
- szinergia: az egész több mint a részek összege,
- önszabályozás, amely visszacsatoláson keresztül valósul meg, és egy dinamikus egyensúlyt hoz létre. Az önszabályozás negatív entrópiát valósít meg, azaz a dezorganizáció, a pusztulás ellen hat.
- önszerveződés,
- differenciálódáson és integráláson keresztüli fejlődés, amely egy ciklikus folyamat.
A rendszerek működése – a fenti jellemzőket is magukba foglaló – tíz törvénnyel írható le. Ezek közül az egészlegesség törvénye kimondja, hogy mivel a rendszer elemei kapcsolatban vannak egymással, így az egyik elem megváltoztatása hat a többire is, és az egész rendszer változását vonja maga után. Az ökopszichológia első alapgondolatát („Az emberi psziché/ emberi csoportok, közösségek, társadalmak/ jólléte, egészségi állapota és a bolygó jólléte, egészségi állapota között kölcsönös, kétirányú összefüggés, szinergikus kölcsönhatás van.”) tehát alátámasztja a rendszerelmélet.
A rendszerekhez kapcsolódóan a hálózatokról, illetve a skálafüggetlenségről és fraktálokról itt olvashatsz.