Jo Confino (2014). Grieving could offer a pathway out of a destructive economic system. The Guardian sustainable business. (összegzés)

A cikk arról szól, hogy romboló gazdasági rendszerünk okozta megannyi kollektív és egyéni fájdalom fölött érzett tehetetlenségünk hogyan akadályoz meg bennünket a cselekvésben, abban, hogy olyan megoldásokhoz nyúljunk, amelyek segítenek egy új irányt találni.

„Az a döntésünk, hogy mindennél többre tartsuk a kényelmet és a felületesen értelmezett boldogságot, az elkülönültség és dermedtség, zsibbadtság érzéséhez vezetett, és ennek következtében a bánatunkat, fájdalmunkat mélyen eltemettük a tudatalattinkban. Ennek a következménye nemcsak a még erősebb fogyasztás kényszere, ami a bűntudatunkat próbálja elrejteni, hanem a rejtett fájdalmunk kivetítése is egyben a körülöttünk levő világra, és a legmélyebb szinten magára a Földre.”

Az, ahogyan a masszív élőhely pusztításról, a fajok tömeges kihalásáról szóló hírekre reagálunk, a megemelkedett ingerküszöbünket és a passzivitásunkat támasztja alá.

„Itt az ideje, hogy abbahagyjuk annak a kutatását, hogy miért nem sikerül érdemben reagálnunk a fenyegető éghajlatváltozás veszélyeire és más fenntarthatósági kihívásokra. A válasz nyilvánvaló. Nem több tudományos adatra vagy felületes viselkedésváltoztatási kezdeményezésre van szükségünk, hanem arra, hogy az egyének egy mély érzelmi, lelki és szellemi szinten kötelezzék el magukat. Az általunk létrehozott pusztítást meg kell gyászolnunk, ahhoz hogy esélyünk legyen meggyógyítani magunkat.

Épp most tapasztaltam meg ezt egy afrikai, észak-amerikai, latin-amerikai és ausztráliai őslakosok által vezetett mozgó gyászszertartáson, amely egy konferenciának volt a része a skóciai Findhornban, és melynek célja egy olyan narratíva létrehozása volt, amely átvezet minket egy társadalmi és ökológiai igazságosságon alapuló gazdaságba.

A közösségek meggyalázásának, kifosztásának és megszentségtelenítésének, valamint az ökoszisztémák és a biológiai sokféleség megsemmisítésének a felidézése nem azt a célt szolgálja, hogy megrekedjünk a dühben és reménytelenségben, hanem hogy túllépjünk azon az együttérzés és a megbocsátás erejével.”

Az új-mexikói és arizonai Dineh nemzetiségből származó Patricia McCabe, aki az ünnepség levezetésében segített, azt mondta, hogy a fajüldözés nyomán Dél-Afrikában létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottsága, valamint a ruandai mészárlás utáni igazságszolgáltatási és megbékélési folyamat bizonyítékul szolgál arra, hogy a gyász kifejezése egy új kezdethez vezethet. Patricia szerint “az emberiség kifejlesztett egy nagyon mélyen gyökerező képességet arra, hogyan nyomja le a tettei pusztító hatásaival kapcsolatos információkat a tudatalattiba, és ez veszélyes. Érzéketlenné tesszük magunkat az élet kialvása iránt.” „A bánat kifejezése mindig egy katartikus élmény és egy kiegyensúlyozási mechanizmus volt, és hiszem, hogy ez az alapja minden új történet létrehozásának, amit érdemes lehet elmondani.”

McCabe szerint szélesebb körben kellene használni a közösségekben azokat a technikákat, amelyek segítenek a sokkot átélt emberek felépülésében. Míg a bennszülött népek még mindig rettenetesen szenvednek a múltbeli kizsákmányolások hatásaitól, McCabe szerint ők azok, aki segíteni tudnak a világon, mivel még mindig mély és szoros kapcsolatban vannak a földdel, és mert tudatában vannak a szertartások átalakító erejének.

Leave a Reply