Bolygószintű anyagkörforgás: víz
Mindannyian vízben születünk, a magzatvíz tengerszemében, akárcsak a földi élet tette a kezdetek kezdetén.
A tenger mint életadó “ősleves” minden évben visszahív bennünket. Szeretünk vízparton nyaralni – megnyugtat, kikapcsol, megtart. Talán nem véletlenül, hiszen mi magunk is nagyrészt vízből épülünk fel: testi szinten áramló testfolyadékok, vízzel telt sejtek, folyók vízhálózatára emlékeztető gyűjtőerek, deltarendszert létrehozó osztóerek, folyadékba merülő szövetek vagyunk.
Az előző bejegyzésben azt bontottuk ki, hogyan kapcsol össze minket az átáramló levegő minden más létformával – és mégis miért nem tudatosul bennünk az, hogy nem elkülönülten létezünk, hanem más élőlényekkel összekapcsolódva, s mélyen a természeti rendszerekbe ágyazódva.
Iskolai tanulmányainkból ismerősek lehetnek azok az ábrák, amelyek a víz, a szén vagy egyéb anyagok bolygószintű körforgását szemléltetik. Nemcsak a belélegzett levegő, hanem az elfogyasztott táplálék által is ezen bolygószintű ciklusok részeivé válunk. Ami most az én testemet építi, az korábban mások testének része volt, és később további élőlények alkotóelemévé válik. Szóval: meddig is tartok ÉN? És hol kezdődik a MÁSIK?
Miközben nézem ezt az ábrát, értem és világosak ezek a folyamatok. És mégis, ahogy kinézek az ablakon a kertre, fákat látok, gyepet, madarakat, lepkéket. Csupa különálló “dolog”! A kapcsolatokat ábrázoló nyilak láthatatlanokká válnak, lecsupaszodik a kép, eltűnik a rendszer, és egy díszlet marad a helyén, ami talán szép, de információ nélküli számomra. Mi történt?
Hová lett a tájban rejlő információ? Mindaz a gazdag adathalmaz, amely értelemmel telíti számomra a természeti valóságot, amelyben élek? Mindaz az összetettség, amely élővé teszi a rendszert?
Tudástartalmunk és észlelésmódunk nem feltétlenül áll szinkronban egymással. Napjainkban sok ember tudástartalma elmozdult a rendszerszintű megértés felé, ugyanakkor az észlelésük megmaradt a leegyszerűsítő, redukcionista módnál. Ez azt jelenti: tudjuk, hogy a világ egymásba ágyazott rendszerekből áll, elfogadjuk a hálózatelmélet eredményeit, hisszük, hogy az ember a természeti rendszerek része, de mégis képtelenek vagyunk látni a kapcsolatokat, érzékelni az áramlást és érezni az egészet.
Joanna Boehnert környezeti kommunikációs szakember szavaival: “Jó tudni, hogy nem az ember mint olyan képtelen az összetettség észlelésére, hanem a kultúránkra jellemző paradigma akadályozza meg ebben… Ez az elhibázott – és egy technológiailag fejlett társadalomban halálos végkimenetelű – valóságfelfogásunk működteti pénzügyi és politikai rendszerünket, kultúránkat, oktatásunkat. Ám ha képesek vagyunk az ökológiai rendszerek összetettségének észlelésére, az megváltoztathatja fragmentált gondolkodásunkat és leegyszerűsítő attitűdünket – és lehetővé válik a fenntartható működés.” (Boehnert, 2012)
A rendszerszintű, komplex észlelés tanulható, és az Ökopszichológiai Intézet részvételi sétái és képzései ezt fejlesztik. Észlelésünk átalakítása nemcsak a paradigmaváltásunkhoz elengedhetetlen (amely a túlélésünk kulcsa), hanem önmagában is egy végtelenül izgalmas kaland!
Nem kell utaznunk ahhoz, hogy élményekben legyen részünk: minden ott van az orrunk (szemünk/fülünk..) előtt.
S kapcsolatba kerülni ezzel az élő lüktetéssel több mint élmény: megérkezés.