Bolygószintű anyagáramlás: levegő
Van egy nagyon erős, implicit illúziónk a testünk és pszichénk határairól: hisszük, hogy különálló, jól körülhatárolt és autonóm egyénekként létezünk a világban. Ez egy hallgatólagos, a kultúránkkal magunkba szívott, megkérdőjelezhetetlennek tartott tény számunkra, amelyet nap mint nap igazolva látunk. “Hiszen ott a bőröm: azon belül vagyok ÉN, azon kívül meg a KÖRNYEZETEM!” – mondod.
E mondat közepén viszont óhatatlanul levegőt veszel.S ezáltal egy olyan láthatatlan egyveleget szívsz be, amelyben mindannyian ott vannak: a párolgó táj, az erdő illata, a fák által gyártott oxigén – vagy épp a macskád lehelete. A levegő egy olyan közeg, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyet közösen alkotunk, formálunk, hozzáteszünk, elveszünk – s az, hogy élünk, azt jelenti, hogy egymást lélegezzük be.
Miért nincs ez mégsem a tudatunkban? Miért gondoljuk szilárd meggyőződéssel a mindennapokban különálló, elhatárolódó lényeknek magunkat – miközben folyamatosan átmos és megújít bennünket ez a láthatatlan kapocs?
A világnézetünk életünk során alakul ki. A tanult észlelési mód következtében úgy látjuk a világot, mint egy darabokból, “dolgokból” összerakott halmazt, miközben a kapcsolatok, az összefüggések láthatatlanok maradnak számunkra. Talán tudjuk, hogy a természeti rendszerek részei vagyunk, de mégsem észleljük közvetlenül a rendszerbe ágyazottságunkat.
Gregory Bateson szerint ez egy ismeretelméleti hibának köszönhető, amely a kultúránkat jellemzi, s amely megakadályoz bennünket az összetett és kölcsönös összekapcsoltság által jellemzett világ valósághű észlelésében.