Megjelent cikkek, interjúk


Marie Claire, 2020. október_olvasható formában itt (Balázs Laura cikke)


 


Varázslatos Magyarország, 2020. július (cikk az aktuális fejlődési krízisről)


 


Varázslatos Magyarország, 2020. április (cikk az erdőfürdőről és a részvételi sétákról)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Varázslatos Magyarország, 2020. január (cikk az ökológiai énről – itt találod)


 


Zalai Hírlap, 2019. október (Magyar Hajnalka cikke): A klímaszorongást nem cél gyógyítani – Egerszegi Pszicho Est


Marie Claire, 2019. október (Balázs Laura cikke)_olvasható formában itt találod


.


Joy, 2019. szeptember (Hartinger Emese cikke)
A teljes cikk itt olvasható


.


Népszava, 2019. szeptember (Balassa Tamás cikke):

 


WMN, 2019. április (Fábián Emese cikke a részvételi sétákról)


Magnet Magazin, 2016. december

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Magnet Magazin, 2017. november


 


Elle, 2016. szept. (Mörk Leonóra cikke):

Öko-énünk az univerzumban

Nézz az ég felé!

Amikor a számítógép előtt ülve úgy érezzük, hogy ha még egy percet ott kell töltenünk a négy fal közé zárva, mesterséges fényben és légkondi temperálta levegőben, felugrunk, és visítva elrohanunk, akkor az nem kényeskedés. Ilyenkor az ökológiai énünk kiált segítségért.

Majom szeretnék lenni az állatkertben. Ez a felismerés évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, amikor láttam, hogy a csimpánz- és orangutánház lakói friss salátán, zöldségen, magokon meg gyümölcsös joghurton élnek, és nincs más dolguk, mint egész nap kedvükre hancúrozni tágas kertjükben az árnyat adó platánfák alatt. A majmok azért laknak ilyen humán fogalmak szerint is igen vonzó környezetben, mert így érzik jól magukat, márpedig ha nem kapnák meg azt, amit szakkifejezéssel élve „a faj igényeinek megfelelő tartási körülményeknek” neveznek, akkor rögtön felbukkannának az állatvédők, és jaj lenne az igazgatónak.

Test, lélek, csillagok

Ezeknek a követelményeknek a listáján olyan általános előírások szerepelnek, mint elegendő hely minden egyes állat számára, hogy vissza tudjon húzódni, de ha úgy hozza a kedve, kényelmesen mozoghasson; egymástól elkülönített terek az evéshez, az ürítéshez és az alváshoz; az állat igényeihez szabott hőmérséklet, és speciális táplálkozáspszichológiai szempontok alapján összeállított ételkínálat. Ehhez további, fajspecifikus kiegészítő szolgáltatások csatlakoznak, teheneknél például önállóan használható masszázsgép, míg a vízilovaknál kétszemélyes család esetén minimum 50 m2-es úszómedence, minden egyes további állatnál fejenként plusz 10 m2 vízfelülettel. Bud Spencerrel szólva én a vízilovakkal vagyok, Isten ments, hogy irigyeljem tőlük az uszodájukat. Mindazonáltal olykor felötlik bennem a gondolat, milyen jó is lenne, ha az emberi fajra nézve szintén léteznének hasonló előírások, sőt, valaki a betartásukon is őrködne. Mert hogy most nem a saját fajunknak megfelelő tartási körülmények között élünk, az biztos.

Nem újdonság ez, borúlátó szemlélők szerint a civilizáció története egyben az alapbeállításunktól való elszakadás története is. Konrad Lorenz, a híres etológus már évtizedekkel ezelőtt rámutatott, érthető, hogy a modern ember nem érzi jól magát a bőrében, hiszen teljesen más körülmények között él, mint amilyenekre eredetileg tervezték, és a helyzet azóta csak romlott. Feltűnt ez néhány jószándékú szakembernek is, így manapság az olyan új módszerek, mint az ökopszichológia, a természetcoaching vagy az erdőterápia mind azon fáradoznak, hogy segítségükkel újra megtaláljuk a kötődést a világhoz és önmagunkhoz.

– Az ökopszichológai egyik alapgondolata, hogy köztünk és a minket körülvevő környezet között kölcsönös és kétirányú a kapcsolat – magyarázza Molnos Zselyke biológus-pszichológus, az első hazai ökopszichológiai könyv szerzője. – A teljes univerzum egymásba ágyazott rendszerekből épül fel, és minket is arra terveztek, hogy egy nagy rendszer részeként, azzal folyamatos kölcsönhatásban éljünk. A saját testünkkel és lelkünkkel való viszonyunk ugyanolyan ritmusok és ciklusok szerint működik, mint a természet, a kapcsolódást tehát érdemes önmagunknál kezdeni. Hogyan viszonyulok a testemhez, veszem a jelzéseit, vagy csak használom, mint egy eszközt, amely eljuttat innen oda? Reflektálok-e az érzéseimre, végigmegyek-e azon a gondolatsoron, mi váltotta ki őket? A következő lépés, hogy kapcsolódom-e a többi emberhez, szánok-e rájuk időt? Aztán továbbmehetünk az emberen kívüli világ felé, legyen szó akár a háziállatunkról, a virágainkról, vagy olyan elemekről, mint a napfény, a levegő, a szél, az ég, a csillagok. Megélem-e a létüket? Egy városban, ahol a magas épületek között csak akkor látom az eget, ha a nyakamat majd kitöröm, nehéz ezt tudatosítani, de minden napba be lehet iktatni néhány percet, amikor tudatosan kapcsolatot teremtek önmagammal és a világgal.

Erdőfürdő kiégés ellen

Molnos Zselyke szerint az énkiterjesztésnek többféle szintje van, a kollektív emberi énállapotoktól, amikor közösséget érzünk a családunkkal vagy az egész emberiséggel az úgynevezett ökológiai énig. Ez a lényünknek az a része, amely tud az univerzummal alkotott egységünkről, és szenved, ha ezt az egységet nem élheti meg. Az ökológiai énállapotot éljük meg akkor, ha egy harmonikus tájban, mondjuk az erdőben sétálva vagy a folyóparton ülve elkezdünk együtt lélegezni a természettel, ösztönösen átvesszük annak ritmusát.

Nagyvárosi, modern emberként azonban a legtöbbünk életéből, mindennapjaiból hiányoznak ezek az élmények, és ezt rosszul viseljük. Olyannyira, hogy az ebből adódó panaszok „nature deficit syndrome”, azaz „természethiány-szindróma” néven önálló orvosi elnevezést is kaptak. Akik pedig gyógyító céllal alkalmazzák az erdei környezetben való megmerítkezést kiégés, depresszió, pánikbetegség és egyéb pszichés problémák esetén, azok az erdőterapeuták. Az erdőterápia különösen népszerű Japánban, ahol „shinrin yoku”, azaz erdőfürdő néven ismerik, és társadalombiztosítási támogatást adnak hozzá, de világszerte kínálnak már ilyen kurzusokat és képzéseket. Az erdőbe azonban mindenféle természeti terapeuta nélkül is simán kimehetünk, és teljesen ingyen megtapasztalhatjuk azt, amit mára tudományos bizonyítékok is alátámasztanak, tudniillik hogy csökken a stresszhormonjaink szintje, megnyugszunk, és az ökológiai énünk fellélegzik.

Az erdőterapeuták mellett természetcoachok is vezetnek kontemplatív erdei kirándulásokat, szabad ég alatti meditatív érzékelő gyakorlatokat, amelyek ugyancsak azt segítenek megélni, hogy egy nagy egész, a természet, a világegyetem részei vagyunk. Ezt a célt szolgálják a nagyon erőteljes és hosszú távú élményt adó vadontúrák is. Ezek több hétig, de akár több hónapig tartó, civilizációtól távoli helyeken vezetett programok, a fizikai erőfeszítés túl olyan rituális elemekkel, mint a tűz körül ülés vagy a folyón mint határvonalon történő átkelés. A kalandtúráktól eltérően, ahol az erőfeszítés és a megküzdés áll a középpontban, itt a kapcsolódás, és ennek az egységélménynek a megtapasztalása maradandó hatást eredményezhet.

– Az ökopszichológia nem azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy a barlangban voltunk a legboldogabbak – hangsúlyozza Molnos Zselyke. – Az ideális állapot az lenne, ha állandóan az ökológiai énünknek megfelelő közegben élhetnénk, az optimális pedig, hogy a rendszerszerűséget éljük meg minden szinten a saját, 21. századi mindennapjainkban. Ösztönösen ezt tesszük, amikor például kertészkedünk, vagy utazás közben a tájat nézzük, de egy ökopszichológiai gyakorlat az is, ha ítélkezésmentesen elkezdjük megfigyelni magunk körül a dolgokat. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy kiélesednek az érzékszerveink: mintha elhúznának a szemünk elől egy függönyt, elkezdjük tisztábban látni a részleteket, és belekerülünk a jelenbe.

Mörk Leonóra


Magyar Nemzeti Múzeum, 2016. október (Mörk Leonóra cikke): Kivonuljunk-e a civilizációból?

A teljes cikk itt olvasható


 

 

 

 

 

 


Nők Lapja, 2016. július (Hulej Emese cikke)