Gerinces állattan gyakorlatokon a preparált halak vagy hüllők kapcsán ugyanez a dilemma foglalkoztatott. Vizsgára készülve, a mindennapjainktól oly idegen csoportok kapcsán a fogódzóink is meglehetősen siralmasak voltak: „Aminek az üvegén van egy piros filccel rajzolt kis x, az a garda.” Vagy gerinctelen gyakorlaton: „Az, amiből le van törve egy darab, az a nagy mészszivacs.”
Na, de milyen lehet a többi nagy mészszivacs-telep? Miben hasonlítanak ezek egymásra, s főleg miben különböznek a rokon fajoktól? Hiszen ezek a hasonlóságok lennének a faji bélyegek, és nem az az egyedi sérülés a vázon, amivel mi egyedül ott és akkor találkoztunk.
A terepgyakorlatok segítettek túllendülni ezen a fázison, s később, már „vérbiológusként”, nem szöszöltünk olyan apróságokkal, hogy ezek a fránya széncinegék nem teljesen egyformák. Megvolt rá a kategóriánk (széncinege), s a többi szót sem érdemelt.
Amit biztosan elsajátítottam az egyetemen, az az a viszonyulásmód volt, hogy az egyeddel törődni érzelgősségre vall, hiszen az evolúció szempontjából ezek csupán behelyettesíthető részek, a populációkért aggódni viszont már szakmai. Dühöngeni és embergyűlölni is szakmai, mert emögött jól el lehet bújtatni a pusztítás miatt érzett fájdalmat. Ennél már csak az vérprofibb, ha statisztikákkal kevert előadásunkban a bakancsos terepbiológus rendezvényeken sikerül megnevettetni a közönséget valami antropomorfizmus-gyanús példával.
Annyi fájdalom van ebben a szakmában, annyi trauma! Amikor alkohol tartalmú Eppendorf-csövecskékbe gyömöszölöm a rovarlárvákat, amikor ezeket később mikroszkóp alatt kipreparálom és meghatározom, amikor ugyanitt gyönyörködöm a színükben, apró elemekből felépített vázukban, amikor elhullott madarakat szedek össze terepjáróval egy madármérgezés után, vagy ötlábú békákat számolok –
mindezekben a helyzetekben lehetek elkövető vagy szemlélő, de minden esetben áldozat is vagyok!
Nagyon fontos a nagy léptékű – evolúciós, populációdinamikai – folyamatok megértése, és ugyanilyen fontos az egyediség felismerése, az egyedekkel való kapcsolatba kerülés, ha szeretnénk élők maradni.
A kettő együtt pedig nem más, mint a mélységbeli perspektívaváltás képessége. A márciusban induló, szakembereknek szóló Részvételiséta-vezető és természetkapcsolat-facilitátor képzésünkön ez egyike azon hozzáadott szempontoknak, amelyeket kínálunk.
Patologikus viszonyunk a természettel
csak a több-mint-emberi világgal kapcsolatban vagyunk igazán emberek.
Ezért olyan „megszelídített” és saját képünkre formált élőlényekkel, élőhelyekkel vesszük körül magunkat, mint például a tujasorok a kerítés mellett, a rövidre nyírt gyep (gondosan felgereblyézve, avarmentesen) vagy éppen a sétákon nyakuktól fogva megkötött, pulóvert viselő kutyák. Ezek a példák a mindennapi voltuk miatt nem tűnnek kirívónak vagy furának, de az alábbi esetek fényében érdemes átértékelni, hogy mit nevezünk egészséges vagy épp patológiás viszonynak más létformákkal kapcsolatban.
A mindennapi médiából ismerős lehet az, hogy a szeretethiány fájdalma milyen torz, durván patologikus kapcsolódási próbálkozásokat eredményezhet. Bezárni, elrabolni, megcsonkítani, erőszakot elkövetni – mind olyan tragikus, zsákutcába futott, kóros kapcsolódási próbálkozások, amelyek a hiányból építkeznek.
Will W. Adams ökopszichológus, pszichoterapeuta 2005-ös cikkében egy olyan férfit említ, aki azzal dicsekedett, hogy lelőtt egy fehérfejű rétisast. A fehérfejű rétisas az Amerikai Egyesült Államok címerállata, amelynek egyedszáma a ’60-as évekre drasztikusan lecsökkent. Bár a veszélyeztetetté nyilvánítását követő évtizedekben lassan sikerült a populációt stabilizálni, egy ilyen emblematikus állat elpusztítása kapcsán felvetődik a kérdés: miért? Az idézett férfi válasza erre ez volt: „Olyan kevés ilyen madarat lehet látni errefelé…”
Adams szerint (277. o.):
„Lelőni egy sast azért, hogy közelebb kerüljünk hozzá, tragikusan patologikus.”
A természethez, más élőlényekhez való kóros viszonyulásunk viszont egyelőre nem szerepel a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM V). Ugyanakkor számos, a fentihez hasonló példával találkozhatunk a saját környezetünkben is. Ennek egyik formája az, amilyen módon szeretnénk „a zöldben” élni.
A minap futottam bele a következőbe Budapesten: a kép bal oldalán egy természetvédelmi területet látunk, amely a várossal érintkezik. Az alsó képen a szürke út a természetvédelmi terület szélét jelzi, tehát ettől balra nem lehetnének épületek. Csakhogy ezek ott vannak, s évről évre újabb darabokat harapnak ki belőle az erdőbe hatoló házak. Némelyikük egyenesen alagutat ás az erdőbe, mint ahogy az alábbi képen láthatjuk.
Beleépítkezni az erdőbe, zöld tapétának használni ezt az élő rendszert, miközben neki óhatatlanul is ártunk – hasonlóan patologikus viszonyulás az Élő Másikhoz, mint a fenti példában egy madár legyilkolása annak érdekében, hogy kapcsolatba kerülhessünk vele: hogy közelebbről is szemügyre vehessük, megfoghassuk, hozzáérhessünk.
Hasonló folyamat zajlik a Balatonon is, ahol a természetes partszakaszok beépítésével, a nádas kiirtásával az egész élő rendszert veszélyeztetjük. Itt a vízhez szeretnénk minél közelebb kerülni, birtokolni, magunkévá tenni a természetesnek vélt felületeket.
Ez több mint kapzsiság! Egy kóros kapcsolódási forma, amelyet a birtoklás, a kizsákmányolás, a „megszelídítés”, az eszközként való használat jellemez.
Olyannyira szeretnénk kapcsolódni ehhez a rendszerhez (amelynek egyébként alapvetően a részei vagyunk!), hogy közben erőszakot követünk el rajta és tönkretesszük.
Hogyan lehetne ezt másképpen csinálni? Merre van a kiút? Erre mutatnak példát az ökopszichológiai tevékenységek, amelyek célja rendszerbe ágyazottságunk megélése, az élmények hatására történő perspektívaváltás, és mindezek együttes hatásaként a paradigmaváltás: észlelés- és gondolkodásmódunk, tudásunk és viselkedésünk együttes átalakítása.
Az évente induló a Természetkapcsolat-facilitátori képzésünk olyanok számára szól, akik szeretnék ebben a folyamatban mások szemléletváltását is támogatni.
***
Abram, D. (1997). The spell of the sensuous: Perception and language in a more-than-human world. New York: Vintage Books.
Adams, W. W. (2005). Ecopsychology and phenomenology: Toward a collaborative engagement. Existential Analysis, 12(2), 269–283.
Klímaválság és pszichológia – Ökopszichológia a paradigmaváltás szolgálatában
Milyen pszichés mozgatórugói vannak annak az emberi viselkedésnek, amely önnön létét veszélyezteti? Hogyan lehet erre a magatartásra hatni? Melyek a klímakommunikáció hatékony eszközei? Hogyan hat a mi mentális állapotunkra a klímaváltozás?
Bár az ökopszichológia már a ’80-as évektől kezdve feszegeti ezeket a kérdéseket
(lásd Paul Shepard, Joanna Macy, Roger Walsh, Ralph Metzner írásait), az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) 2009-es kiadványában említi először a klímaválsággal kapcsolatos pszichológiai megközelítések szükségességét.
A későbbi, 2017-es jelentéséhez képest viszont a 2009-es kiadvány nemcsak a klímaváltozás emberi egészségre kifejtett hatásaival, illetve a pszichés megküzdés lehetőségeivel foglalkozik, hanem a népesség és a túlfogyasztás szerepét is megemlíti a klímaváltozásban. Sőt, tárgyalja azokat a pszichés mechanizmusokat is, amelyek megakadályoznak bennünket a cselekvésben (lásd a 64–69. oldalakat).
Végre bekerült a (már egyébként évtizedek óta időszerű!) téma a mainstream pszichológiába!
A klímaválság, az ökológiai rendszerek összeomlása olyan többtényezős, komplex és hosszan tartó vészhelyzetet jelent, amelynek kezelése, mérséklése hasonlóképpen összetett folyamatokat igényel.
Az ökopszichológia fő üzenete a klímakatasztrófával kapcsolatban az, hogy a globális válság megoldása paradigmaváltás nélkül nem lehetséges.
„Az ökológiai válság megoldását célzó javaslatok jelenleg azért nem működnek, mert ugyanabból a világképből erednek, amely a problémákat létrehozta. Mivel az ökológiai krízis oka az emberi kultúra és tudatosság válsága, nem oldható meg logikai (még több információ) vagy technológiai úton (pl. megújuló energiaforrások). Az elsődleges változtatási kísérletek maguk tartják fenn a problémát. Másodfokú változásra lenne szükség, amely a jelenlegi kereten kívüli perspektívából indul ki. Ez a változás nem más, mint az emberi tudat és kultúra átalakulása.” (Molnos Zselyke: Ökopszichológia-alapkönyv)
Mit nevezünk paradigmának?
„A paradigmát vagy korszellemet egy adott időszakban uralkodó nézetek, fogalomrendszerek összessége határozza meg – elemei közé tartoznak az értékek, normák, felfogások, módszerek, fogalmak. A tudományos paradigma például a tudomány valóságfelfogását és az ennek mentén létrejött szakmai normarendszert jelenti. A paradigma ugyanakkor nem egyenlő a valósággal, mint ahogyan egy térkép sem azonos a földrajzi területtel, hanem csak egy eszköz, amellyel értelmezni lehet a valóságot: segít eligazodni benne.” (Molnos Zselyke: Ökopszichológia-alapkönyv)
Egy paradigma három elemből áll (Sterling, 2003), amelyek eltérő elvontsági szinteket képviselnek (lásd az Ökopszichológiai Paradigma Modellt az Ökopszichológia- alapkönyv 3. kiadásában):
- észlelés- és gondolkodásmód,
- tudástartalom,
- gyakorlat.
Gyakorlati szinten a környezetvédelmi mozgalmak számos ötlettel, megoldási javaslattal szolgálnak az egyén, a közösségek és a társadalom számára egyaránt (a háztartási hulladék csökkentésétől a közösségi kerteken át a különböző szabályozásokig).
A paradigma második eleme, a tudástartalom átalakítása, a sikeres környezeti kommunikáció (és a környezeti nevelés) részét kellene, hogy képezze. (Bár pl. a természettudományok iskolai oktatása során az olyan ismeretek, mint az anyagkörforgás, energiaáramlás, táplálkozási hálózatok, átadásra kerülnek, viszont ez többnyire atomizáltan történik, anélkül, hogy kapcsolatot teremtenénk közöttük és az ökológiai valóság között.)
Ami a legnehezebben megváltoztatható, az
a paradigma legelvontabb szintje: az észlelési mechanizmusok, és a mögöttes gondolkodásminták. Az Ökopszichológiai Intézet programjai (pl. részvételi sétái) és képzései ezt a szintet célozzák meg.
(További gondolatok a témában: lásd ezt az interjút.)
Ökológiai rend versus sterilitás
„Leave the leaves!” Hagyd békén a leveleket!
Lassan itt az őszi levélhullás, és kezdenek ismét megjelenni az avarral teli műanyag zsákok: ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom. Van egy torz rendképzet, amely szerint a lehullott levelek szemetelnek, rendetlenséget hoznak létre, a gondos gazda meg összesepri őket az udvarán, a háza előtt, a sáncban… s bezsákolja vagy elégeti őket. Holott a természeti folyamatok nézőpontjából ez épp fordítva van: az avartakaró tartozik a rendhez, s a felsepert bokrok alja maga a káosz! Mert értelmetlen, mert pazarlás, mert eltünteti számos apró élőlény élőhelyét, áttelelési lehetőségét, táplálékát, mert évről évre tápanyagot von ki a rendszerből…
Az avar nem szemét, hanem élőhely!
Annak a körforgásnak a része, amelynek során a tápanyag lassan lebomlik, és talajt hoz létre. És amíg lebomlik, betakar, meleget, téli búvóhelyet nyújt megannyi élőlénynek. Védi a talajt a kiszáradástól, az eső okozta tömörödéstől.
Az avar nem szemét, hanem táplálék!
A sárguló levelekre ott van szüksége a fának, ahová azok lehulltak! Meglehetősen nagy tiszteletlenség évről évre eltulajdonítani őket, kirabolni az adott területet, lecsupaszítani a talajt, majd ezt a végtelenül értékes anyagot hulladékként kezelni, amelytől valahogyan – kukásautó vagy füst árán, akárhogyan is, de – meg kell szabadulni ahhoz, hogy nyugodtan hátradőlve megpihenhessünk, mint aki jól végezte a dolgát.
Mint aki ma is tett valami értelmeset, dolgozott, rendet rakott ebben a tartósan megrekcúmozhatatlan káoszban, amelyet természetnek nevezünk!
Itt az ideje, hogy a természeti rendszerekről való tudás átformálja az esztétikai érzékünket.
Hogy a sterilitás helyett azt tartsuk szépnek, ami komplex, változatos, természetes. Itt az ideje annak, hogy új szokásokat alakítsunk ki az őszi lombhullással kapcsolatban.
(A fotó forrása: xerces.org)
Ökológiai fájdalom
A minap arról beszélgettem valakivel, hogy a Föld több pontján nagy területeken égnek az erdők. Most is, folyamatosan. És bár ezek annyira távol vannak tőlem térben, mégis miért érint meg ennyire?
Aztán valahogy oda lyukadtunk ki, hogy nincs elég információ (vagy túl sok van), s az átlagember nem látja át azokat az összefüggéseket, amelyek miatt a szakemberek pánikolnak.
Az összefüggések átlátása fontos, de itt most másról van szó!
Arról, hogy képesek vagyunk-e belelátni és beleérezni abba, hogy mit okoz egy erdőtűz? Látni magunk előtt, ahogyan égnek a fák? Ahogyan menekül mindenki, aki bír, és ahogy lassan szénné ég mindenki, aki nem tud. Érezzük-e a füstöt, a forróságot, azt, hogy nem kapunk levegőt, megfulladunk? Halljuk-e a ropogást, a riasztást, a halálsikolyokat? Látjuk-e az ott élők szemével, ahogy elpusztul az otthonunk, minden, amit ismertünk?
És tudjuk-e, hogy ez mekkora kimondhatatlan nagyságú területen zajlik – és mielőtt még elkezdenénk racionalizálni – nem, ez nem természetes velejárója egy esőerdő életének, nem a természetes erdődinamika része.
És ha az lenne, kevésbé lenne fájdalmas?
Az ökológiai fájdalmat a belehelyezkedés teszi lehetővé egy másik élőlény, életközösség, táj helyzetébe, amely által átéljük az őt ért pusztítás miatti fájdalmat. Ez nem más, mint az empátia jelensége, amelyre természeti lényekként fajhatárokon túl is képesek vagyunk!
(Lásd a természet iránti empátiáról szóló cikk 2.2 részét.)
Sokak számára nem túl vonzó lehetőség: nem szeretünk fájdalmat érezni. Kényelmesebb a pszichés bénultság állapota, amelyben eltompul a reakciókészségünk. S bár nem érezzük a fájdalmat, ennek viszont az az ára, hogy az örömöt sem igazán éljük meg, hiszen csökken az érzéseink intenzitása!
De miért is fontos ez? Miben segít a fájdalom? Azt hiszem, az egyik válasz erre az, hogy: a változásban.
A fájdalom egy olyan erő, amely segít változni,
mozdulni, cselekedni. Amely kimozdít a megszokott működésmódból, és keresésre késztet: új lehetőségek, társak, eszközök, működésmódok keresésére, új szokások kialakítására.
A fájdalom az egyik olyan érzés, amely intenzíven jelzi számunkra, hogy élünk. Az, hogy képesek vagyunk más élőlények szenvedésére reagálni, összekapcsol bennünket az élet hálózatával.
Elidegenedett állapotunkban
ez a felismerés olyan katartikus erővel hat,
amely a hazaérkezéshez hasonló. Benne van annak a mérhetetlen fájdalma, hogy valamikor, még gyerekkorunkban, leválasztottuk magunkat erről az élő rendszerről, megszakítottuk a kapcsolatot ezzel a lüktető, vibráló ÉLETtel, lassan eltompítottuk-elsorvasztottuk az érzékeinket, elfordultunk, begubóztunk, nem létező világokba menekültünk, amelyekben haldoklik a lelkünk.
Az ökológiai rendszerek pusztulásakor érzett fájdalom egy lehetőség arra, hogy ismét élővé váljunk!
De mi van akkor, ha nem találjuk a kiutat, ha megbénít ez az erő, ha destruktívvá válik? Az erre kidolgozott módszertanok közül választhatunk közösségi és egyéni utat egyaránt.
Az ökológiai fájdalommal való egyéni munkára biztosít lehetőséget az
ökopszichológiai szemléletű pszichológiai tanácsadás
(további információk: itt).
Az ökológiai fájdalom megosztásának közösségi módjai közé tartozik a Joanna Macy nevéhez fűződő The Work That Reconnects vagy az Ökopszichológiai Színház előadásai. E folyamatok során a megosztás lényeges lépése a megrekedt állapoton való túllendülésnek, az aktív cselekvés irányába való elmozdulásnak.
(Élményeink megosztásáról és a közösségi gyászmunka hatásáról szól e honlap legelső blogbejegyzése is 2015-ből!)
(A fotó forrása: pinterest.com)
Klímaszorongás vagy ökológiai fájdalom?
Egyre nagyobb népszerűségnek örvend a médiában a klímaszorongás fogalma, amely a klímaváltozás drasztikus hatásaira adott egészséges reakciónak tekinthető, hiszen maga a klímaváltozás egy reális és állandó stresszfaktorként van jelen. (Lásd az erről készült interjúkat itt, valamint itt.)
Az ökopszichológia az első olyan tudományterület, amely pszichológiai szempontból közelíti meg azt a globális válságfolyamatot, amelyet ma klímaválságnak, klímakatasztrófának, illetve az ökológiai rendszerek összeomlásának nevezünk.
A globális válság pszichológiai szempontú megközelítése a következő kérdésköröket foglalja magába:
- – Milyen pszichés mozgatórugói vannak annak az emberi viselkedésnek, amely önnön létét veszélyezteti (a jövő generációk, illetve más élőlények és életközösségek létének súlyos veszélyeztetése mellett)?
- – Hogyan lehet erre a magatartásra hatni? Sőt, komplexebben: mire van szükség a paradigmaváltáshoz, azaz a gondolkodás- és észlelésmódunk, a tudástartalmaink és a viselkedésünk együttes átalakításához?
- – Melyek a klímakommunikáció hatékony eszközei (és melyek azok, amelyek csak még jobban erősítik a pszichés bénultságot és a tehetetlenséget)?
- – ILLETVE: Hogyan hat a mi pszichés egészségünkre a klímaváltozás? (Klímaszorongás, klímadepresszió, ökológiai gyász…)
Bár az ökopszichológia már a ’80-as évektől kezdve feszegeti ezeket a kérdéseket (lásd Paul Shepard, Joanna Macy, Roger Walsh, Ralph Metzner írásait), az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) 2009/2011-es kiadványában említi először a klímaválsággal kapcsolatos pszichológiai megközelítések szükségességét.
A klímaszorongás viszont nem több egy valós fenyegetésre adott válaszreakciónál, hiszen az egyre sűrűsödő időjárási szélsőségek veszélyeztetik az egészségünket, az életmódunkat, a megélhetésünket, a gyerekeink jövőjét, és közvetve – vagy egyre inkább közvetlenül – mindannyian érezzük a hatásait. Vagyis MINKET IS ÉRINT.
Az ökológiai fájdalom, illetve az ökológiai gyász fogalma ugyanakkor túlmutat az egyéni emberi élet miatti aggodalmon,
és annak tudását, illetve emocionális megélését tükrözi, hogy az ökológiai rendszerek összeomlása értékvesztés, az ÉLET elleni merénylet.
Ez nemcsak azért szorongató, mert rendszerbe ágyazottságunk okán magával ránt minket is, hanem maga a pusztítás vált ki fájdalmat bennünk!
A megélt fájdalom az ökológiai énállapot megnyilvánulása, vagyis azé a tágabb azonosulási dimenzióé, amelyben nem csupán emberként, hanem élőlényként tekintek magamra, s ezáltal közösséget vállalok más élőlényekkel is. Az ökológiai én pszichológiai értelmezéséről szól ez az azonos témájú szakmai napon elhangzott előadás, lásd továbbá az Ökopszichológia-alapkönyv harmadik kiadását.
(A fotó forrása: unsplash.com)
Rendszerbe ágyazottságunk 3.
Biológiai ritmusok
Az óragének felfedezése már a ’70-es években elkezdődött, ám a 2017-es orvosi Nobel-díj nyerteseinek sikerült megfejteniük, hogyan is működik ez a gén, miközben további óragéneket írtak le. Ezek az eredmények megerősítették a hétköznapi tapasztalati tudásunkat: miszerint a testünk és a pszichénk működését nagymértékben alakítják, befolyásolják a kozmikus változások. Mindez nem meglepő, hiszen a Föld a Naprendszerbe illeszkedik, s oktalanság lenne azt hinni, hogy ezektől a hatásoktól függetleníthetjük magunkat. De azért próbálkozunk: kitoljuk a nappalt, s lecsípünk az éjszakából, átszáguldunk időzónákon, éjszakai műszakra váltunk.
Az élőlények biológiai ritmusait a kronobiológia kutatja, amely szerint az egyes sejtek és a szervezet egésze is saját belső időmérővel rendelkezik, amelyet a külső hatások kalibrálnak.
Dr. Purebl György pszichiáter szerint ilyen „órabeállító hatása van a fény-sötétség váltakozásának, a testmozgásnak, az étkezések ritmusának és az aktív (elsősorban az örömet okozó) szociális életnek. Ezek az ingerek a természeti életkörülmények között a környezettel harmóniában, megfelelő időzítéssel valósulnak meg, stabilizálják a cirkadián ritmust, hozzájárulnak a kiegyensúlyozott hangulathoz és a megfelelő testi-lelki jólléthez.”
A nappal-éjszaka váltakozása tehát alapvetően meghatározza az életünket, akárcsak az évszakos változások. Aktivitásunk és pihenésünk, életműködéseink, közérzetünk a Földnek a Naphoz, a Holdhoz viszonyított ciklikus mozgásaihoz igazodik. Az időzónák átlépéséből származó ‘jetlag’ vagy épp az éjszakai műszak huzamosabb ideig való ismétlése összezavarja a biológiai óráinkat, és megbetegszünk.
Mivel a testhőmérséklet, a vérnyomás és számos hormon termelésének szabályozása (s ezeken keresztül a teljes anyagcserénk is) napi ritmust mutat, civilizációs betegségeinkben jelentős szerepet játszik ezen természeti ritmusoktól való elszakadás.
Az Ökopszichológiai fókuszok előző két bejegyzésében rendszerbe ágyazottságunk anyagi vonatkozásait tekintettük át életműködéseinket a nagy földi anyagkörforgásba bekapcsoló két példán keresztül. A kozmikus ritmusok azonban nemcsak a testünk, hanem a pszichénk működését is meghatározzák.
Létünk abba az „elsődleges mátrixba” (Glendinning, 1995) illeszkedik, amelyet természetnek nevezünk, ez hat ránk, ezzel vagyunk kapcsolatban folyamatosan – akkor is, amikor megfeledkezünk róla.
Tudatosítva rendszerbe ágyazottságunkat viszont, talán sikerül újra megtalálni helyünket a világban.
(A fotók forrása: pinterest.com és unsplash.com)
Rendszerbe ágyazottságunk 2.
Bolygószintű anyagkörforgás: víz
Mindannyian vízben születünk, a magzatvíz tengerszemében, akárcsak a földi élet tette a kezdetek kezdetén.
A tenger mint életadó „ősleves” minden évben visszahív bennünket. Szeretünk vízparton nyaralni – megnyugtat, kikapcsol, megtart. Talán nem véletlenül, hiszen mi magunk is nagyrészt vízből épülünk fel: testi szinten áramló testfolyadékok, vízzel telt sejtek, folyók vízhálózatára emlékeztető gyűjtőerek, deltarendszert létrehozó osztóerek, folyadékba merülő szövetek vagyunk.
Az előző bejegyzésben azt bontottuk ki, hogyan kapcsol össze minket az átáramló levegő minden más létformával – és mégis miért nem tudatosul bennünk az, hogy nem elkülönülten létezünk, hanem más élőlényekkel összekapcsolódva, s mélyen a természeti rendszerekbe ágyazódva.
Iskolai tanulmányainkból ismerősek lehetnek azok az ábrák, amelyek a víz, a szén vagy egyéb anyagok bolygószintű körforgását szemléltetik. Nemcsak a belélegzett levegő, hanem az elfogyasztott táplálék által is ezen bolygószintű ciklusok részeivé válunk. Ami most az én testemet építi, az korábban mások testének része volt, és később további élőlények alkotóelemévé válik. Szóval: meddig is tartok ÉN? És hol kezdődik a MÁSIK?
Miközben nézem ezt az ábrát, értem, és világosak ezek a folyamatok. És mégis, ahogy kinézek az ablakon a kertre, fákat látok, gyepet, madarakat, lepkéket. Csupa különálló „dolog”! A kapcsolatokat ábrázoló nyilak láthatatlanokká válnak, lecsupaszodik a kép, eltűnik a rendszer, és egy díszlet marad a helyén, ami talán szép, de információ nélküli számomra. Mi történt?
Hová lett a tájban rejlő információ? Mindaz a gazdag adathalmaz, amely értelemmel telíti számomra a természeti valóságot, amelyben élek? Mindaz az összetettség, amely élővé teszi a rendszert?
Tudástartalmunk és észlelésmódunk nem feltétlenül áll szinkronban egymással. Napjainkban sok ember tudástartalma elmozdult a rendszerszintű megértés felé, ugyanakkor az észlelésük megmaradt a leegyszerűsítő, redukcionista módnál. Ez azt jelenti: tudjuk, hogy a világ egymásba ágyazott rendszerekből áll, elfogadjuk a hálózatelmélet eredményeit, hisszük, hogy az ember a természeti rendszerek része, de mégis képtelenek vagyunk látni a kapcsolatokat, érzékelni az áramlást és érezni az egészet.
Joanna Boehnert környezeti kommunikációs szakember szavaival: „Jó tudni, hogy nem az ember mint olyan képtelen az összetettség észlelésére, hanem a kultúránkra jellemző paradigma akadályozza meg ebben… Ez az elhibázott – és egy technológiailag fejlett társadalomban halálos végkimenetelű – valóságfelfogásunk működteti pénzügyi és politikai rendszerünket, kultúránkat, oktatásunkat. Ám ha képesek vagyunk az ökológiai rendszerek összetettségének észlelésére, az megváltoztathatja fragmentált gondolkodásunkat és leegyszerűsítő attitűdünket – és lehetővé válik a fenntartható működés.” (Boehnert, 2012)
A rendszerszintű, komplex észlelés tanulható, és az Ökopszichológiai Intézet részvételi sétái és képzései ezt fejlesztik. Észlelésünk átalakítása nemcsak a paradigmaváltásunkhoz elengedhetetlen (amely a túlélésünk kulcsa), hanem önmagában is egy végtelenül izgalmas kaland!
Nem kell utaznunk ahhoz, hogy élményekben legyen részünk: minden ott van az orrunk (szemünk/fülünk…) előtt.
S kapcsolatba kerülni ezzel az élő lüktetéssel több mint élmény: megérkezés.
Rendszerbe ágyazottságunk 1.
Bolygószintű anyagáramlás: levegő
Van egy nagyon erős, implicit illúziónk a testünk és pszichénk határairól: hisszük, hogy különálló, jól körülhatárolt és autonóm egyénekként létezünk a világban. Ez egy hallgatólagos, a kultúránkkal magunkba szívott, megkérdőjelezhetetlennek tartott tény számunkra, amelyet nap mint nap igazolva látunk. „Hiszen ott a bőröm: azon belül vagyok ÉN, azon kívül meg a KÖRNYEZETEM!” – mondod.
E mondat közepén viszont óhatatlanul levegőt veszel. S ezáltal egy olyan láthatatlan egyveleget szívsz be, amelyben mindannyian ott vannak: a párolgó táj, az erdő illata, a fák által gyártott oxigén – vagy épp a macskád lehelete. A levegő egy olyan közeg, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyet közösen alkotunk, formálunk, hozzáteszünk, elveszünk – s az, hogy élünk, azt jelenti, hogy egymást lélegezzük be.
Miért nincs ez mégsem a tudatunkban? Miért gondoljuk szilárd meggyőződéssel a mindennapokban különálló, elhatárolódó lényeknek magunkat – miközben folyamatosan átmos és megújít bennünket ez a láthatatlan kapocs?
A világnézetünk életünk során alakul ki. A tanult észlelési mód következtében úgy látjuk a világot, mint egy darabokból, „dolgokból” összerakott halmazt, miközben a kapcsolatok, az összefüggések láthatatlanok maradnak számunkra. Talán tudjuk, hogy a természeti rendszerek részei vagyunk, de mégsem észleljük közvetlenül a rendszerbe ágyazottságunkat.
Gregory Bateson szerint ez egy ismeretelméleti hibának köszönhető, amely a kultúránkat jellemzi, s amely megakadályoz bennünket az összetett és kölcsönös összekapcsoltság által jellemzett világ valósághű észlelésében.
Globális problémák és ökopszichológia
Amikor arról olvasok, hogy valahol távol erdőtűz van, az ezzel kapcsolatos érzéseim is hasonló távolságban maradnak. Már nézem is a következő hasábot, a következő címet. És ez így megy évekig. Aztán valahogyan egy utolsó kis inger átüti a küszöböt – és mindez egyszerre csak ott van a szemem előtt! Úristen. Ezt már nem lehet nem észrevenni. Ez már az ÉN valóságom is.
Theodore Roszak, az ökopszichológia fogalmának megalkotója tette fel azt a kérdést, hogy milyen pszichés mozgatórugói vannak egy olyan emberi viselkedésnek, amely önnön létét veszélyezteti, a jövő generációk, illetve más élőlények és életközösségek létének súlyos veszélyeztetése mellett. Milyen pszichés háttértényezők hatnak akkor, amikor tudjuk, hogy baj van, de képtelenek vagyunk úgy cselekedni – egyéni, közösségi, globális szinten –, hogy átütő változást érjünk el?
A természet- és környezetvédelem az emberi viselkedésre próbál hatni – ugyanakkor ott van egy tudományterület, a pszichológia, amely az emberi magatartást és a mögöttes pszichés folyamatokat kutatja. Roszak meglátása az volt, hogy érdemes a pszichológia tudásbázisát, eszköztárát becsatornázni az ökológiai válság kezelésébe! Ebből a felismerésből született meg az ökopszichológia (lásd a XI. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencián 2017 novemberében bemutatott poszterünket, ahol először ismertettük hazai természetvédelmi szakemberek számára ezt a témát).
E terület szerint az ökológiai válság okai az emberi pszichében keresendők, akárcsak a megoldási lehetőségek.
Az ökopszichológia tehát az első olyan tudományterület, amely pszichológiai szempontból közelíti meg azt a globális válságfolyamatot, amelyet ma klímaválságnak, klímakatasztrófának, illetve az ökológiai rendszerek összeomlásának nevezünk.
Az Ökopszichológiai fókuszok sorozatban azt a folyamatot járjuk körül, hogy hogyan jutottunk el a jelenlegi állapotba, illetve hogyan hat mindez ránk, milyen módokon viszonyulunk a válsághoz. Ha benneteket is foglalkoztatnak ezek a kérdések, kövessétek a sorozatot!
(A fotók forrása: unsplash.com)